KASTÉLYHISTÓRIÁK

NAPTÁR

EMLÉKEZÉS,
ahogy a kedvenc felolvasónő látta az 1898 szeptember 10-én meggyilkolt Erzsébet királynét

Bródy Sándor A nagy regény alakjai című és a Magyar Hírlap gondozásában Budapesten 1902-ben kiadott kötetében Ferenczi Idáról is közölt portrét. (Az író következetesen így használta a felolvasónő nevét, a részletek közlésekor híven követtük az eredeti írásmódot.)

FERENCI IDA

A királyné szépségéről

Az elmúlt század legszebb asszonyának vonásai után kutatok, hogy gyönyörködjem benne magáért a csudáért, és hogy megőrizném a jövendő számára belőle mindazt, amihez sem a festőnek, sem a szobrásznak joga és képessége nincs.
A királyné alakját akarom látni a köves és szeles Bécsben, de a kő kemény, benne lábainak nyoma nincs, a szél nem kegyelmezett illatos emlékének, itten élt és itt nem találom. Csak bolyongok, mindhiába bolyongok, amig a nedves sötét ködben egy szomorú, de világos szobában Reá találok.
Csendes utczában, ünnepies úri házban lakik Ferenczi Ida. Egykor felolvasója és legkedvesebb hölgye Erzsébet királynénak. Vagy száz arczkép, festett, fotografált, rajzolt, mosolyog le a falakról, elhelyezve asztalokon.

Íróasztalon, régi karosszékeken, antik szekrényeken. Mind Erzsébet királyné és mind más, mert a csuda nem engedte magát megrögzíteni egy sablonban, mert változott, mint az aranyos felhő, amely az égen úszik. Nem volt típus, nem volt elődje, nincsen utódja, nem tudni honnan eredt és láthatatlan, hogyan múlt el. Nem hasonlít hozzá senki, sőt nem egy képen ő saját magára sem, mintha csak egy volna állandó benne, az a bájos és szivettépő szomorúság, amely a szemeiből kisugárzik, mosoly képében.

Nem tudom az időpontot, amikor többé nem engedte magát lefestetni. Az utolsó képeken már elfödi arczát a királyné, aki a szépségére oly nemesen féltékeny, miként a nagyságára egy valóban nagy poéta. A termetét nem rejtette el, az mindvégiglen megmaradt a régi. És igy történt meg a csoda, hogy ő legyőzte az asszonyi szépség tragikumát és nem vénült meg a világ előtt, hanem ifjúsága pompájában hagyta hátra emlékét az örökkévalóságnak. Kaján képpel, de tehetetlenül áll szemben véle a mulandóság, nem tud hozzáférni. És amikor már nincs: a festők úgy ábrázolják, mint a ki ragyogó pompájában virágzik.

Csakhogy a ruhája gyász. így festette le Benczúr is azon az életnagyságu képen, amelyet a király most ajándékozott Ferenczi Idának.

A nevezetes Benczúr Gyula festmény

Sohase szerettem Benczúrt, de most megbecsülöm. A képen világit a királyné arcza és az aranyliliomos háttérből oly felséges egyszerűséggel válik ki az alak, amely voltaképen egy görög szoboré, fekete csipkébe, modem szabású ruhájába öltöztetve. Az utolsó század asszonyi tüneménye ez, a királynék királynéja, pedig se korona, se diadém nincs a fején, csak egy igen egyszerű, polgárias, háromfonatu konty…
Tehát beszéljünk a felséges asszony szépségéről! – szólt Ferenczi Ida s előbb mélyen elmerült, majd szinte emelt hangon folytatá:

És nem láttam soha másnak, mint szépnek. Ünnepi díszben, otthoni ruhában, éjjeli köntösben: tökéletes volt mindég. Ez a legfőbb jelleme, mondja meg ezt kérem a szobrász uraknak is, akik odahaza az alakjával foglalkoznak most. Kétségbe vagyok esve, ha elgondolom, hogy ez a szobor nem lesz tökéletes, ha nagyon is fel akarják czifrázni. Egyszerűnek kell lennie, mint egy magas, fiatal pálmának. Tudom, hogy önöknek odahaza nehéz a felséges asszony alakját preczize látni. Mert igen helyesen, elborították a mithos virágaival és szagos füstjével, tömjénnel. Maguknak – azaz nekünk oltárkép, tárgya egy nagyszerű kultusznak, történelmi alak.

Tardy Tamás és még sokan mások kedvenc szobra: Róna József alkotása Gödöllőn, az Erzsébet parkban
A királyné 1901 óta mosolyogva nézi kedvenc kastélyát

Kultuszt űzött a nemzetből. A világ nagy fejlett irodalmai állottak előtte nyitva és fáradtsággal bontotta ki az elzártat, a kicsinyt, a magyart. Ah, menynyit olvastunk, Petőfit úgy szerette, mint Heinet és hosszú időszak volt az életben, amikor csak magyar betűt olvasott. És volt ereje – de bátorsága is – hogy családi nyelvvé tette a miénket, a legkissebbik leányával soha más szót nem váltott, más nyelven, mint magyarúl nem irt neki, Istenem, istenem, hogy tudott irni, itt vannak nálam levelezései Eötvös Józseffel.

Megrendültem a gondolatra, hogy mi támad e mosoly helyén, ha egyszerre megkapja a vészhirt ott a havasok között!

  • Irtózat, irtózat! A holt királyné udvarhölgye elfödte arczát és úgy beszélt, szinte magának:

  • Egész napon úgy éreztem magamat, mint akire a világ rászakadni készül.

Borzalmas sejtelmeim, halálos előérzetem volt. De lehetett az másképp, nem kellett-e nékem vele lennem, bármily messzire voltam is tőle? Éjjel indultam neki a világnak, magam sem tudtam, hová, merre. Nem kaptam kocsit, gyalog akartam menni a béna lábaimmal… Maga ismeri Gasteint, az utat a Bad-tól, le 4- a vasúti állomásig, Lendig. Órákig tart és még nappal is félelmetes. Most éjjel, s azzal a gondolattal, hogy megölték úrnőmet. Megölték! Lehet-e az? Bizonyosság! Elvesztettem az eszemet és oly gyűlölség kelt bennem, mint a zuhatag, amely ordítva tör le körülöttem a sziklahegyről…

Az úrnő hangja csaknem elfúl, pihent és alig hallhatólag folytatá:

– Tavaly – tudja – ismét Gasteinba kellett mennem. És amikor a nyár végén lefelé jöttem: egyszerre ugyanaz az érzés fogott el, újra megtörtént a borzalom, képzeletben még egyszer megéltem… Ma azonban nyugodt vagyok, mert belemélyedtem egy gondolatba, hiszem, hogy a felséges asszony nem tudta, mi történik vele. Hiszem és vallom, a jó isten akarta úgy, hogy megkülönböztetett leánya elmúljék anélkül, hogy betegség lefektesse és megalázza, hogy előre lássa. Villámát bocsájtotta rá és a gonoszság csak eszköze volt a könyörületességnek!

Ahogy ritkán látjuk, Tardy Tamás fotóján


Rudolf trónörökös haláláról
1889. január 30.

Halálának pillanatától, immáron 130 esztendeje várjuk, kiderüljön mi is történt Rudolf trónörökössel Mayerlingben. Apja, Ferenc József minden vele kapcsolatos iratot igyekezett megsemmisíteni, még beszélni sem szabad volt róla. Ha mégis előkerül egy-egy ismeretlen levél, feljegyzés, a történészek lelkesednek: ki derül az igazság. A magyarok rajongásig szerettek volna a trónon látni, egy, az aradi kivégzések terhe nélküli uralkodót. Nemcsak Bécs, hanem egész Európa gyászolta…

 

Az imádott Erzsébet királyné egyetlen fiában, Rezső királyfiban sokak reménye veszett el azon a hideg téli napon. Annak idején, mai divatos fordulattal élve: jól elvarrták a szálakat. Özvegye, Stefánia belga királylány, nem mellesleg József nádor unokája, nem régen magyarul is megjelent visszaemlékezéséből sem tudtuk meg a biztosat. Ettől függetlenül érdekes olvasmány. A kérdés változatlanul az, hogy önkezével vetett véget életének Vetsera Mária, majd követte a halálba a nős trónörökös? Vagy gyilkosság áldozatai lettek? A kastélyhistóriák.hu tavaly, születésének évfordulóján, a királyfi rovatban már foglalkozott a koronaherceg életével. Most halálának évfordulóján a naptár rovat mellett ezeket az anyagokat is figyelmükbe ajánljuk. Olvashatják róla az irodalom rovatban Gárdonyi Géza, Gyulay Pál Jókai Mór, Mikszáth Kálmán és Vajda János írását és versét. Különlegesség a film, zene rovatban: Kálmán Imre, nálunk nem játszott, Rudolfról szóló zenés játékának részlete.
Illlusztráció: balra a szerető: Mary Vetsera, középen korabeli rajz, jobbra: az özvegy Stefánia.
Előzetes: a tragikus történet egyik megkerülhetetlen személyével. Maria Larisch-Wallersee életével legközelebb foglalkozunk.
kastelyhistoriak@gmail.com

Gödöllő és környéke volt Ferenc József kedvenc vadászterülete, összesen több mint 52 ezer holdon cserkészhette Őfelsége és sok-sok koronás fő a szarvast, őzet, vaddisznót, fácánt, foglyot, nyulat, szalonkát.
1867-től, amikor a terület a koronauradalom része lett, 1874-ig a vadászattal kapcsolatos teendőket a helyi erdőhivatal intézte. 1874-től a Királyi Udvari Vadászati Hivatal szervezete és irányította a vadgazdálkodást és a vadászatokat.
Rudolf egészen kis korában, kilencévesen, a Salzkammergutban lőtte első szarvasát, Ferenc József örömmel gratulált neki. Később szinte csak a vadászat volt az egyetlen téma, amely összekötötte apát és fiát. Hiába igyekezett a trónörökös, nem mindig sikerült zsákmányt szereznie. Az atyai dorgálás nem maradt el:
Sajnálom, hogy az irigylésre méltó kezdet ellenére a vadászaton mindent eltévesztettél, és csak azt remélem, hogy a jövendő vadászatokon, amelyekre lesz még lehetőséged, jobban fogsz lőni. Más dolog szelíd állatokat lelőni egy unalmas állatkertben, és megint más a hegyek között igazi vadat elejteni. A fő azonban, hogy ne veszítsd el a bátorságokat, és minden új vadászatra azzal a meggyőződéssel indulj, hogy találsz.”
Mindössze tizenegy éves volt a trónörökös, amikor elkezdte vadászati kirándulásait Gödöllőn. Nem hitelesebb tanú, mint Kallina Károly erdőmester jegyezte fel:
Őfelsége 1869-ben először kezdte meg vadászati kirándulásait itt telvén el a vadászat iránt azon lovagias, nemes szellemmel, amely nem csupán a fegyverforgatásban nyilvánul, hanem a természet és az abban szabadon élő állatok életének, szokásainak tanulmányozására is ösztönöz. Ebben talált később legnagyobb élvezetet és kitűnő tollának szorgalmas forgatása által ezt örökítette meg az egész vadászközönség számára.
Természetesen, Rudolfot elsősorban a madarak érdekelték. Az erdészetben dolgozók is tudtak erről a szenvedélyéről. Az Isaszeghez tartozó szentkirályi leskunyhó közelében rendszeresen csalit, döghúst helyeztek el, a sasok éles látásukkal észrevették és rájártak.
Bécsben és Budapesten is röviden trónörökös-műnek emlegették Rudolf nagyszabású vállalkozását, az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című sorozatot.
Rudolf főherceg pontosan tudja mit szeretne: tíz esztendővel korábban, 1874 őszén a gödöllői kastélyban, – hosszas tanulmányok után – három órán keresztül vizsgázott az Osztrák Magyar Monarchia statisztikájából, földrajzából, a dunai tartományok néprajzi viszonyaiból. Egy évtizedig érlelte a gondolatot, gyűjtötte az anyagot, kereste a megfelelő szakembereket. (Azokban az években kiegyensúlyozott volt a házassága, boldogan játszadozott kislányával.)
Eredetileg úgy képzelte, hogy a birodalom területén élő nemzetiségek egyenrangúan szerepelnek majd, de ezt a magyarok nem hagyták annyiban. A legfontosabb célkitűzés, hogy az egységesen irányított Monarchiát mutassanak be, nem válhatott valóra. A magyarok ragaszkodtak a dualista állam dualista megjelenéséhez. Így lett német nyelvű változat főszerkesztője lovag Josef Weilen, a magyaré pedig Jókai Mór.

A magyar szócikkek, különösen a „kedves Gödöllővel” foglakozók nagyon érdekelték. Úgy tervezte, néhány napra eljön a kastélyba, körbejárja a környéket, hogy mindenről, ami fontos élményszerű beszámolót tudjon adni. A betegsége azonban egyre súlyosbodott. A várva várt utazás elmaradt.
Kedves Weilen!
Eddig nem tudtam megírni a gödöllői vázlatot. De hétfőn Mayerlingbe megyek, lesz néhány órányi időm, hogy a Gödöllőről szóló dolgozatot befejezzem. A rendelkezésemre álló anyagot átnéztem, amilyen hosszú, olyan szegényes, és keveset lehet felhasználni belőle. Remélem, szerdán vagy csütörtökön látom, és akkor átadom a kéziratot. Szívélyes üdvözlettel. Rudolf
1889. január 28.
Január 30-án holtan találták Mayerlingben!
Rudolf hagyatékában a Weilennek írt levél mellett megtaláltak azokat a kéziratokat, amikről olyan lesújtó véleménye volt a trónörökösnek.

1898 őszén, Gödöllőn, mint szerte Magyarországon, Erzsébet királynét gyászolták. A Gödöllő és Vidéke az év 7. számának irodalmi mellékletében érdekes írás jelent meg dr. Hermann Antal tollából:
…Mint a magyar kiadás főszerkesztője a trónörökös legmeghittebb barátja (méltóak voltak egymáshoz) – Jókai Mórról van szó – nekem mondá, még 1889. január 29-én azt írta neki Mayerlingből a trónörökös, hogy Gödöllő leírásán dolgozik…
A kegyetlen végzet kiszakasztotta a legszebb lapot, melyet Ő írt volna meg Gödöllő történetébe. Jó idő múlva vissza kerültek a budapesti szerkesztőséghez a Gödöllőre vonatkozó irodalmi eszközök, (a kéziratos jegyzeteket kivéve) melyeket magával vitt volt a megdicsőült.
Gödöllő számára úgyszólván az utolsó perczben más leírásról kellett gondoskodni. Olyanról, aki méltó legyen hozzá, aki rajongó szívével és ragyogó tollával egy kis remeket alkotott volna Gödöllőről és méltó legyen e helyhez, melyet az imádott királyi család magyar otthona szentté avat minden hazafi előtt. –E szép, e kényes feladatra Marczali Henrik egyetemi tanárt, a nagy történetírót sikerült megnyerni. Feladatát fényesen oldotta meg a kitűnő tudós és író.

1916.december 30.
Az utolsó magyar királykoronázás


Meghalt a király! Éljen a király! Ferenc József temetésén a leendő IV. Károly, talpig feketében felesége, közöttük Ottó trónörökös

IV. Károly és Zita előző év végén tartott koronázásáról még a következő esztendő elején is sokat beszéltek Gödöllőn is.
Nem véletlenül a község legfényesebb házának lakója volt a néhai uralkodó. Volt olyan „gödöllei” ha megkérdezték hol lakik, az válaszolta Ferenc József a szomszédom.
Az uralkodó 1916.novemberében bekövetkezett halála után nem volt kétséges, hogy még az év vége előtt, a kijelölt trónörökös, Károly lesz a király. És ahhoz sem fért kétség, hogy csaknem fél évszázad után ismét a Mátyás-, a templom, hivatalosan az akkoriban gyakran használt módon a Koronázó Főtemplom lesz a helyszín.
Koronázása 25. évfordulóján Ferenc József úgy gondolta ideje lenne szebbé varázsolni a templomot, a munkálatok megtervezését Schulek Frigyesre bízta.
Az édesanyák, feleségek főleg azért imádkoztak, hogy a férfiak minél hamarabb hazatérjenek a frontról. Az időközben háborúba sodródott magyar nemzet a XX. század első évtizedeiben sokat várt az új és ifjú királyától: elsősorban békét!
Míg az előző koronázáson szerephez jutott az akkor még különálló főváros pesti – erre emlékeztet az Eskü tér is – és budai oldala is, addig Károly (Persenbeug, Ausztria, 1887. augusztus 17. – Funchal, Madeira szigete, 1922. április 1.) és felesége Zita (Viareggio, 1892. május 9. – Zizers, 1989. március 14.) koronázásának egyetlen helyszíne Buda volt.
Mindenesetre, ha egyszer a koronázások történetét megírja valaki, jó előre hozzáteheti, ez volt a legkülönlegesebb. Részben a háborús idők miatt, részben azért, mert az előző nyárihoz képest télen volt, az esztendő utolsó előtti napján. Talán ezért sem merült fel a lehetőség, hogy visszatérve a sok évszázados hagyományhoz, nem egyszerre, hanem külön-külön koronázzák a királyt és a királynét.
Új koronázási misét sem kellet írni. A Liszt Ferenc által megkomponált alkotást ezúttal minden vita nélkül magyar zenészek adták elő, a hegedűszólót pedig az időközben elhunyt Reményi Ede helyett, az ünnepelt hegedűvirtuóz Hubay Jenő. Erről nincs hivatalos feljegyzés, de vélhetően Stradivarin játszotta a híres Benedictust! És hasonlóan Reményi Edéhez, Hubay Jenő is egy királyné kedvenc hegedűsének mondhatta magát, Erzsébet román királyné, költő álnevén Carmen Sylva – a mi Erzsébet királynénk költőtársnője – rajongott játékáért!
Az is kedvére lehetett, hogy teljesen egyértelmű volt, hogy csak a magyar Himnusz szólalhat meg a hivatalos ceremónián. A debreceni egyetem éppen száz évvel ezelőtti avatásán is arra utasította a zenekart IV. Károly, hogy ne a „Gott erhaltét”, hanem Erkel szerzeményét adják elő.

A külső mellett megújult a templombelső is. Példátlan munka kezdődött a sokat látott padok fölött – annak idején ott volt a millenniumi ünnepség néhány fontos eseménye, és 1898-ban ott temették újra III. Bélát.
Ezek az ünnepi alkalmak emelték a nemzeti főtemplom rangjára az ősi épületet.

A készülődés közben az egyik főpróbán majdnem végzetes baleset is történt, az főoltár előtti üveglap felrobbant. Komoly sérülést nem okozott, de a babonások rosszallóan jegyezték meg: Ez rosszat jelent. (Így is történt 1918-ban Károly írásban adta, hogy nem vesz részt többet a magyar történések operatív irányításban, két éve múlva pedig meg is halt.)

Nagyon előre szaladtunk, most még 1916-ban, a koronázási ünnepségnél tartunk. Akkor még nem is sejtették, hogy utoljára látják együtt a hagyományosan, díszes ruhákat. A legtöbb öltözéket Girardi Tibor készítette. Több száz varrónő, két műszakban dolgozott a ruhákon, köztük a leendő királyné ruháján is.

A háború ellenére a jelképes koronázási lakoma sem maradt el. A hagyományoknak megfelelően pazar negyven fogásból álló menüsort állítottak össze: hódolati pecsenye, vajas pástétom, szárnyas húsaprólék, borjú zöldborsósan, vadhúsok szarvasgombával, koronázási sódar (eredeti nevén sült oldalas)

Hogy milyen volt a menü, arról esetleg sebesült katonák beszélhettek. Hiszen a hagyományoknak megfelelően, a mindenkori király, hogy jelképesen osztozzon népe szerényebb lehetőségeiben, még meg sem kóstolta az ételkölteményeket. A vélhetően nagy gonddal elkészített finomságokat a hadi kórházakba, köztük a gödöllői kastélyban működőbe küldette IV Károly.
Gödöllőn csend uralta 1917 elején a kastélyt és környékét, a községben viszont sokat beszéltek azon szerencsésekről akik, ott lehettek a Mátyás-templomban tartott ceremónián, ez idő szerint az utolsó királykoronázáson.
Ádám Ferenc községi bíró és Stróbel János törvénybíró napokig meséltek az itthoniaknak a látottakról, így arról is, mit kaptak enni a magasságos fővárosban, közelebbről a mai Hadtörténeti Múzeum épületében.
Az első nap este debrecenit, tört krumplival, a koronázás napján reggelire ¼ kilo szalonna, kenyér járt a meghívottaknak, a koronázási ebédet könnyű kitalálni: gulyásleves, túrós csusza. Vacsorára sertéssült, párolt káposztával, krumplival.
A koronázás után, a szokásnak megfelelően kitüntetéseket adtak át pl. Szegedy Maszák Aladár a Lipót-rend lovagja keresztjét kapta, Róth Alajos várkapitány a vaskororonarend 3. osztályát. Wágner Rezső udvari kertészeti vezető koronás aranyérdemkereszt, Jakabffy József elsőosztályú portás ezüstérdemkereszt kitüntetésben részesült.

FELHÍVÁS!
Kérjük, aki ismerte az érintetteket vagy tud, leszármazottjukról szóljanak, ha kedvük van hozzá írják meg, mire emlékeznek az akkori már történelmi napokról, eseményekről. Amennyiben fotó lenne az is szívesen megosztanánk az olvasókkal, sokakat érdekelne.

A királyékat, ahogy Ferenc Józsefék idejében emlegették az udvar képviselőit, nagyon várták Gödöllőre, de a háborús események miatt, az első látogatásra 1917. augusztus 20-ig kellett várni.

Károly automobillal érkezett, meghallgatta az ilyenkor szokásos üdvözléseket, majd dr. Teghze Lajos palotaorvos jelentését a lovardában berendezett hadikórház ápoltjainak hogylétéről, utána pedig a valkói erdészetbe Rajcsák János társaságban vadászni ment: egy vadkan és négy szarvas nem élte túl a király látogatását.
A király utolsó előtti gödöllői látogatásáról, pedig így szólt a krónika: Márai Sándor tollából:
A gödöllői kastély is tele volt betegekkel lábadozókkal. Károly, amikor tudott ide jött beteglátogatásra és néha-néha egy rövid kikapcsolódásra, vadászatra…
Esős délelőtt a gödöllői parkban. Egy órája állok már a kastély bejáratában, két silbakoló huszár előtt. Egyszerre megjelenik a király. Katonaruhát visel, a kabát gallérját feltűrte. Balján fiatal tiszt kíséri. Lassan, zsebre tett kezekkel, elindul a park esőtől lucskos útjain, az ázott fák között. Most látom másodszor életemben. Fiatal ember, arca vörös. Egy pillanatig rám néz, tájékozatlanul. Köszönésem tehetetlen barátsággal fogadja. A városban már rikoltoz a forradalom. Tizennyolc éves vagyok e pillanatban (Az író feljegyzéséből és születési dátumából lehet következtetni a találkozás időpontjára: 1918. április 11.), s tudom, hogy ez a fiatal király már nem uralkodik sokáig. Talán csak hetek, talán csak napok vannak még számára. Mélyen sajnálom a magányos királyt, amint a fák között bolyong, az esőben. Oly otthontalan, mint csak a királyok tudnak lenni, egy perccel a bukás előtt”
Márai elképesztően jól látta a jövőt.
Néhány hónappal később, 1918 novemberében sorsdöntő napokat éltek meg itt Gödöllőn. A debreceni kórházavatásról néhány napos pihenőre vágyó királyt a kastélyban az őszirózsás forradalom híre fogadta, este megérkezett Károlyi Mihály, akivel itt a gödöllői kastélyban egyeztetett az elképzelésekről, együtt utaztak Bécsbe. Később Károlyi lett a Tanácsköztársaság első elnöke, de ez már a következő történet…

Benczúr Gyula híres ruhakölteménye a koronázás
egyik szenzációja volt. A kis trónörökösért, Ottóért
rajongtak az ünneplők…

Díszruhák az 1916-os koronázásról

A Gödöllői Királyi Kastélyban sétálgatva két a mostani témához kapcsolódó díszruhát is láthatunk, sőt szó lesz egy harmadikról is.
A Magyar Nemzeti Múzeum által védett öltözet felső, legrégebbi része az 1740-es években készült, már gróf Rhédey Klára (1809–1868) édesanyja, Teleki Mária, illetve a nagymamája, Bethlen Zsuzsanna is viselhette a ruhadarabot. Ebben a díszviseletben jelent meg a család egyik leszármazottja 1916 decemberében IV. Károly koronázásán. 1917-ben a ruhát a Nemzeti Múzeumban kiállításon is bemutatták, mint a koronázáson szerepelt legszebb öltözetek egyikét.
A díszviselet története utal a magyar arisztokrácia és az angol királyi ház kapcsolatára is: Rhédey Klára grófnő unokatestvére, gróf Rhédey Klaudia II. Erzsébet királynő ükanyja. A díszruha szerepelt a királynő 1993-as látogatására rendezett kiállításon az Országos Széchényi Könyvtárban. A halcsontokkal és acélpánttal merevített vállfűző szinte egyáltalán nem sérült meg az idők folyamán. A keskeny ezüstszalagokkal, úgynevezett lamellákkal hímzett selyemtüll ujjak azonban teljesen tönkrementek, helyettük újat kellett készíteni, majd a régi ezüsthímzést az új alapra helyezni. A szoknya restaurálása során szintén az ezüstlamellák sérülése jelentette a legtöbb gondot. Kralovánszky Mária restaurátor a megmaradt kevés ép részlet alapján rekonstruálta a mintát. A legtöbb munkát a tüllkötény és a fátyol rendbe hozása jelentette. 1998 végére készült el a ruhaderék és a szoknya, majd a kötény. A több évig tartó munka után eredeti szépségében tündököl a 70 x 350 centiméteres fátyol is.

(A Magyar Nemzet 2001-es cikke nyomán)


A díszruhát széki gróf Teleki Ádámné, szül. zeykfalvi báró Zeyk Ágnes (1878. június 10–1977. június 6.) rendelte meg az egyik legelőkelőbb budapesti divatszalonban, Girardi Józsefnél. Itt készítették Zita királyné koronázási ruháját is, és mintegy 200 női és férfi díszöltözetet.

Az uszályos női díszruha aranyfonallal átszőtt, lazacszínű selyemszövetből készült. A ruhaderék aranylamellával hímzett aranyszínű tüllel és vert csipkével díszített. Eleje fehér csipkebetéttel és aranyszínű kapcsokba vezetett gyönggyel fűzhető össze. A ruhaderék belsejében lévő övszalagon a Girardi Szalon neve és címe olvasható: „Girardi Budapest Koronaherczeg-utcza 1.” Könyékig érő buggyos ujja is fehér csipkéből készült.
A szoknya részekből szabott, elől földig ér, hátul uszályos. A derék-rész ráncokba szedett, övszalagján itt is olvasható a Girardi felirat, valamint a hasítékba bevarrva található a Girardi cég cédulája, a tulajdonos nevével és a készítés dátumával: „Gróf Teleky Ádámné 1916 XII 16”. A szoknya alját kétsoros aranyszínű vert csipke díszíti, alsó szélén arany zsinór koptató látható. A ruhához tartozó selyemcipő megmaradt, azonban a kötény, a fátyol és a mente holléte ismeretlen.
A restaurálás Kralovánszky Mária textilrestaurátor munkája. Az öltözék darabjai erősen károsodott állapotban kerültek a restaurátorhoz. Legrosszabb állapotban a ruhaderék csipkedíszítései voltak, ezek megmaradt részei a restaurálás során új tüllre és átlátszó creplin selyem közé kerültek. A ruha selyemszövete szerencsére ép volt és tisztítás után visszanyerte eredeti színét. A szoknyát díszítő kétsoros, aranyfonalas vert csipke erősen gyűrött volt. Kiegyengetése, elrendezése után a restaurátor visszavarrta a szoknyára.

Gróf Teleki Ádámné palotahölgyként részt vett a koronázási ünnepségen, és tagja volt annak a hölgy-körnek, akiket bemutattak Zita királynénak. A grófnő, szül. báró Zeyk Ágnes – aki anyai ágon leszármazottja a marosvásárhelyi Teleki Téka alapítójának, gr. Teleki Sámuelnek, és unokahúga az Afrika-kutató gr. Teleki Sámuelnek – 1896-ban ment feleségül gróf Teleki Ádámhoz (1867–1918), három fiuk született: Károly, Ádám és József. A grófnő 1918-ban megözvegyült, majd 1924-ben feleségül ment turonyi báró Biedermann Elekhez (1890–1928). A magas kort megért arisztokrata hölgy a gödöllői kastélyban 1958-tól 1988-ig működő Fővárosi Szociális Otthonban hunyt el, sírhelye a gödöllői városi temetőben van. A női díszruhát – melyet a kastély magánszemélytől vásárolt és restauráltatott – a kastély 20. századi történetét bemutató állandó kiállítás IV. Károly koronázását, gödöllői napjait bemutató teremben láthatja a nagyközönség.
(Köszönjük a hozzájárulást a közléshez!)

Kaján Marianna

Előkerültek nagyanyáinak molyirtó szerrel behintett udvari toalettjei a ládákból, ahol Ferenc József szűnni nem akaró uralkodása alatt lapultak, s kámfortól illatozott valamennyi lakás. Az én koronázási toalettemet még a férjem nagyanyja viselte annak idején, tűzpiros bársonyruha volt – puffos ujjak, arannyal hímzett uszály. A keppet bécsi divatszalonban rendeltük, tiszta aranybrokátból készült cobolyprémmel szegélyezve – és én szégyenkezve írtam be a naplómba, hogy ötezer aranyforintba került. Nagyon nehéz volt felvennem a darázsfazonú ruhaderekat, mert a nők alakja valami egészen titokzatos módon mindig alkalmazkodik, minden egyes korszak divatjához…
(Károlyi Mihályné: Együtt a forradalomban)

Andrássy Gyuláné Kendeffy Katinka

200 éves a Csendes éj

A karácsonyfa diadalmas útja valamikor két évszázaddal ezelőtt kezdődött hazákban – ne tessék meglepődni – Habsburg közvetítéssel… Ferenc császár 1817 körül a német protestáns rokonnál egy családi összejövetelen figyelt fel az almával, dióval díszített és kivilágított karácsonyfára. Annyira megtetszett neki, hogy a következő évben, már a magas és katolikus Hofburgban is állítottak fát. A legmagasabb helyről elterjedt szokást eleinte csak a gazdagok engedhették meg maguknak, a fáma szerint az egyik első magyar fát a Podmaniczky családnál lehetett megcsodálni, méghozzá a szomszédos Aszódon ma is álló kastélyban. Hogy Gödöllőn mikor lehetett az első mai értelemben vett karácsonyfát látni, már kideríthetetlen. A kastélyban, az 1870-es években a gödöllői királykisasszony Mária Valéria örömére biztosan volt. (Lásd az ünnepekről az összeállítást, Fehér karácsony címmel) a kiegyezés után sok-sok karácsonyt töltött a kastélyban a család, megemlékezve Erzsébet királyné születésnapjáról is

“…Vasárnap-gyermek vagyok, Nap szülötte;
    Trónom arany sugarából kötötte,
    Koronám tündökletből fonta össze,
    S van fénye száz-szám, laknám mind közötte.

Írta a királyné egyik versében. És vajon mit árul el az életéről a horoszkóp
Foggal született, mint egy táltos, 1837-ben, Karácsony havában, 24-én, a Bak jegyében, vasárnap.
A Wittelsbach-család jó nevelésben részesítette a kis hercegnőt… talán titkon remélték, hogy esetleg Ferenc József felesége lesz, a kiválasztott valójában Ilona (Nené, szépséges nővére volt) Az eljegyzés 1853. augusztus l8-ra a császár születésnapjára volt kitűzve. Possenhofenből Bécsbe magával vitte a család „rút kiskacsáját”, ahogy akkoriban szűkebb körben emlegették.
(A horoszkóp megvilágítja a hátteret, értelmezi a sokak által kifogásolt magatartását, lázadását, depresszióját és egészen más, minden eddig ismert nézőponttól eltérő magyarázattal válaszol arra a kérdésre, hogy miért, mi miatt, ki miatt szerette olyan nagyon Erzsébet a magyarokat.)
Hölgyhoroszkópban a Vénusz állása fontosabb, mint a születés jegye. Vénusz a kapcsolattartás, a szeretet, a szerelem, a szimpátia jelképe, Erzsébet horoszkópjában a Vízöntő jegyében tartózkodott. Ez máris magyarázza öntörvényű, különcködő viselkedését, és visszafogott, türelmes, várakozó, mindig éber magatartását. Innen származik függetlenség iránti törekvése, intenzív belső nyugtalansága, és korlátokat széttörő, tudatos önérvényesítése, pozitív alkalmazkodó készsége mellett a rideg visszautasítás…
Alapegyéniségét, jellemét, akaratát, energiaszintjét, gondolkodásmódját, szellemi képességeit, a Bak-jegyében álló Nap-Mars-Merkur határozta meg. Alapjellem, akarata ennek köszönhetően konzervatív és engedelmes, gondolkodása kritikus, de körültekintő és diplomatikus.
Félelmetes az erőszakos, gyilkosság általi halálra mutató Plútó-Mars kvadráns a nyolcas ház csúcsán. Mégis a halál Erzsébet számára szelíd volt, szinte semmit sem érzett.
Aszcendensének ura, a jóindulatú Jupiter őrködött a halálpont felett.

Kónya Katalin

Nagyjából a karácsonyfa elterjedésével egyidős az egyik legismertebb karácsonyi dal, a Csendes éj, a Stille Nacht is. Az idén éppen kétszáz éves!!!!
Először az ausztriai Oberndorf bei Salzburg Szent Miklós-templomában (St.Nikolaikirche) adták elő 1818. december 25-én. Mohr már jóval korábban, 1816-ban megírta a szöveget, de csak az előadást megelőző szentestén kérte meg Grubert, hogy szerezzen dallamot és gitárkíséretet hozzá. Nem tudni, mi adta neki ezt az ötletet; a gitárzene abban az időben inkább a szórakozóhelyeken volt jellemző – a hagyomány úgy tartja, hogy a templom orgonája nem működött. (A történet egy népszerű változatában egerek rágták szét a fújtatókat). Gruber először félt, hogy a híveknek nem tetszik majd a gitárkíséret, de végül beleegyezett, és megírta a zenét, amelyre hatással voltak szülőföldjének népzenei hagyományai. Mikor befejezte, már csak pár óra volt hátra a szertartásig. A karácsonyi misére érkező híveket eleinte meglepte az újítás, de végül megkedvelték a dallamot.” – Olvasható a mindentudó interneten…
A kisded születése, az ünnep áhítata szinte mindenkit elvarázsol – a film, zene rovatban karácsonyi dalokat hallgathatnak. Itt és most ízelítőnek egy ritkaság: Gárdonyi Géza dalát, Cseh Tamás adja elő.

 

További karácsonyi dalok a Film, zene rovatban.

Fehér karácsony, felséges újév

Megint itthon vannak a királyék!

A „szeretett Gödöllőn”, ahogy szűkebb körben emlegették a települést, 1872-ben ünnepelte először együtt a karácsonyt a királyi család. Hogy ki volt a legboldogabb közülük, vélhetően az akkor tizennégy éves trónörökös. Mint az újságok megírták december 23-án tett vizsgát – királyi atyja jelenlétében – „történeti tanulmányokból.” Ferenc József mellett, aki a reggeli vadászatról visszatérve kísérte figyelemmel a vizsgát, jeles tudósok, Toldy Ferenc és Horváth Mihály püspök is jelen voltak. A koronaherceg kiváló válaszai után természetesen nem maradt el a jutalom sem: felséges apjával másnap hajnalban mehetett soron kívüli vadászatra. A korabeli krónikások nem jegyezték fel, hogy milyen eredménnyel zárult az ünnepi cserkészés.
Mária Valériát, a gödöllőiek kedvenc királykisasszonyát mindenki kényeztette. Az udvari személyzet tagjai egymással vetélkedve építettek neki „hóalakokat”, vagyis hóembereket. A fehérbe öltözött kastélyparkban vígan csilingelt a szánkó, s amikor a főhercegnő már nagyon fázott, bement a gondosan fűtött kastélyba. Egyenesen a nővére lakosztályába vezetett az útja. Már a folyosón hallotta Gizella álmodozó, romantikus zongorajátékát. Ő meg nem értette kinek is szólnak a szerelmes dallamok. Ötéves volt, nővére pedig betöltötte a tizenhatot és Lipót bajor herceghez, jövendőbelijéhez szálltak-szóltak a melódiák. Amikor a kislány megunta a lassú muzsikát, rászólt nővérére: – Csárdást!

A kis főhercegnő olyan zeneszámot kért, amilyeneket kellemes mély hangján énekelt neki szoptatós dajkája. A szadai illetőségű Legéndy Lidi saját, Mária Valériánál alig egy hónappal fiatalabb leánykáját és a pólyás főhercegnőt is gyakran szórakoztatta népdalokkal, magyar nótákkal és csárdásokkal.
Nagy volt a bizonytalanság az 1873-as esztendő vége felé Gödöllőn. Vajon megérkezik-e a felséges család az ünnepekre. Bécsben ugyanis decemberben ünnepelték meg Ferenc József trónra lépésének 25. évfordulóját. A negyedszázaddal korábbi eseményről a hazai újságok csak rövid hírekben emlékeztek meg: mindig hangsúlyozva a császárvárosban történik mindez. A magyarok ragaszkodtak ahhoz, hogy Ferenc József hivatalosan csak 1867-es kiegyezés óta király. Mint ismeretes, akkor kapta az uralkodó pár jelképes koronázási ajándékba a gödöllői kastélyt és a hozzátartozó uradalmat. Vagyis a barokk palota 1867 óta folyamatosan magyar tulajdon.

Fölösleges volt izgulni, a család 1873-ban is megérkezett. Erzsébet királyné születésnapján (december 24.) 100 forintot küldött a katolikus iskola tanítójának, ugyanennyit a református híveknek téli ruhára és 50 forintot a besnyői zárda szegényeinek. Mária Valéria angol nevelőnője, Miss Trockmorton bibliai témájú képeket ajándékozott a gyerekeknek. A királyné udvarhölgye, Festetics Mária ruhákat osztott a szegények házában, a gödöllői királykisasszony játszótársai édességet kaptak.
Az immár hagyományos menetrend folytatódott 1875-ben is.
Mária Valériának különleges küldemény érkezett: Szabó Samu győri lakatosmester játék takaréktűzhelyt készített neki. Talán fölösleges megjegyezni, hogy a sok értékes ajándék mellett eltörpült a valóságos ipari műremek, a kislány mégis örömmel „főzte” azon az ételeket babáinak.
Szilveszterkor a felnőttek pezsgős koccintással búcsúztatták az óévet, másnap reggel a kápolnában tartott ünnepi mise után a felségek fogadták kíséretük tagjainak jókívánságait. Budán, a királyi palotában Ferenc József és Erzsébet távollétében Újévkor a főudvarmester és főudvarmesternő köszönte meg az etikett szerinti üdvözléseket.
A mindenre kíváncsiak „gödölleiek” örömmel látták, hogy királynéjuk felépült a gyengélkedésből, és Ferenczy Ida felolvasónő társaságában hosszabb sétákat tett a parkban. A viszonylag enyhe időt kihasználva a kertészek folytatták a faültetést, újabb és újabb facsoportokat alakítottak ki. A narancsház olyan szép volt 1875-ben, hogy még a schönbrunni kert pompájához szokottak is megdicsérték. Az ünnepekre 300 forint adománnyal kedveskedett a királyné Odrobenyák Jánosnak. A segéd plébános karácsonyi ajándékként jutatta el hozzá „Gödöllő hajdan és most” című kötetét, ami azóta is a helytörténészek egyik legfontosabb kútfője.
Egy évvel később is Gödöllőn ünnepelt a királyi család, és a kíséret nagy örömére nem maradt el a díszteremben felszolgált karácsonyi ebéd sem. 1876-ban is folytatódott a jótékonykodás. Az udvartartás magyar tagjai hírét vették, hogy a Kolozsvári Múzeum pénzt gyűjt Petőfi Sándor márványszobrának megvásárlására. Ferenczy Ida 5, Nopcsa Ferenc, a királyné főudvarmestere és Rónay Jácint, a királykisasszony paptanára 10-10 forintot küldött a nemes célra.

1877-ben szokatlanul korán, már szeptemberben megérkezett Gödöllőre a felséges család.
Először a királynét hozta az udvari különvonat (Budapest és Gödöllő között szabályos menetrend szerint közlekedett), majd Mária Valériát, végül pedig Ferenc Józsefet.
A helybeliek pontosan tudták ki és mikor érkezik. Legtöbben a szeretett királynét süvegelték meg. Erzsébettel együtt érkezett bátyja, Vilmos és annak felesége Henriette Mendel – hajdani színésznő, akit a hangzatos Wallersee bárónő címmel tettek udvarképessé. A nagy sokadalomra jeles esemény szolgált indokul. Larisch grófhoz ment feleségül a kastélykápolnában Vilmos herceg morganatikus házasságból született lánya, a vakítóan szép Maria Wallersee. A jegyesség nagyon rövidre sikeredett. Az ara korábban Rudolfra (és a kivégzett miniszterelnök fiára, Batthyány Elemérre) is szemet vetett, Erzsébet erre gyorsan férjhez adta kedvenc unokahúgát. Az esküvő szenzációja a kékvérű hölgyek körében egyértelműen gróf Andrássy Gyula, az Osztrák–magyar Monarchia közös külügyminisztere volt, aki daliásan feszített honvédtábornoki egyenruhájában.
A fiatalok és bécsi vendégek hazautaztak, maradt a szűkebb királyi család, a csend, a nyugalom, a béke. Mária Valéria lakosztályában állították a legmagasabb karácsonyfát, és köszöntötték Erzsébetet 40. születésnapján. Az ünnepek befejeztével a királyné Gödöllőről egyenesen Angliába utazott, ahol már várta az akkor ott tartózkodó fia, Rudolf.

A következő évben, 1878.decemberében a falu lakói jólesően jegyezték meg: „Megint itthon vannak a királyék!
A felséges szülők idegeit Rudolf balesetéről érkezett hírek borzolták. A Prágában tartózkodó trónörökös gyakorlás közben úgynevezett szalonpuskával átlőtte saját kezét. Jöttek mentek a táviratok Prága és Gödöllő között. A szülők csak akkor nyugodtak meg, amikor közvetlenül az ünnepek előtt a kastélyban magukhoz ölelhették fiukat.
Megérkezett Ferdinánd toszkániai nagyherceg is. Így aztán nem volt akadálya, hogy Ferenc József szokásához híven hajnali négykor ébredjen, és elfogyassza a kastély legendás kapusa, Tóth Lajos neje által összeállított gyors reggelit. Zsuzsika – mert egyszerűen így szólította az uralkodó – sütötte őfelsége szerint a legfinomabb palacsintát. Arról nem szólt a fáma, hogy a sérült kezű trónörökös vadászott-e. Mindenesetre a kastélykápolnában, az éjféli misén Festetics Mária társaságában imádkozott.
Legközelebb csak 1881-ben került szóba, hogy az ünnepeket Gödöllőn tölti a királyi család. Akkor a felső kert egyik részét kicsit kimélyítették és vízzel felöntötték. A fagy megtette hatását: Mária Valéria vígan korcsolyázhatott.

Illusztráció

A készülődés, a várakozás hangulatát szörnyű hír szakította meg: Bécsben ég a Ringtheater. Egész éjszaka világosak voltak a királyi lakosztályok ablakai. A tragédia híreit kopogta a távírógép a főhadsegédi szobában. Több százan lelték halálukat. A csupa szív Mária Valéria jelképesen örökbe fogadta az egyik árvát. Bizonyos Kubak Bertát, saját pénzéből taníttatta zongoratanárnőnek, később együtt játszottak négykezest.
A vadászatokat lemondták, a gödöllői gyerekeknek szánt ajándékokat, meleg ruhát, takarót a szokottnál korábban kiosztották. Az udvar visszaköltözött az elcsendesedett Bécsbe. Az elhunytak lelki üdvéért gyászmisét mutattak be a kastélykápolnában.

Budán töltötte az ünnepeket a királyi család 1882-ben. Gödöllőre természetesen eljutottak az ajándékok, volt is öröm a faluban. A királyi palotában a legtöbb ajándékot – magyar nyelvű könyveket – Mária Valéria kapta. Ezeket nevelőnője özv. Kornisné Vécsey Mária vásárolta neki. Kölcsönös volt a szeretet, a királykisasszony még asszonykorában is, szűk családi körben Zummelnek, Zulimulinak szólította.
Gödöllőn, 1885. karácsonyán örülhettek ismét a királyi családnak. Az udvari vadászatok a szokásosnál később fejeződtek be. Az erdőben túlságosan elszaporodtak a szarvasok. A tetemes mennyiségű húst természetesen nem tudták elfogyasztani a királyi család és a kíséret tagjai, a zsákmányból jutott a gödöllőieknek és a pesti árva- illetve szegényházaknak is.
A leghitelesebb forrás, Mária Valéria naplója szerint: „december 23. 2 óra után megérkezett Rudolf és Stefánia… ez az ékszerekkel teleaggatott, támolygó torony nem illik a mi kedves, csöndes Gödöllőnkhöz.
Nem éppen hízelgő megjegyzések. Ezt az elutasítást észrevette a trónörökös felesége is. Stefánia az életéről írt könyvében arról ír, hogy Gödöllőn gyönyörű volt az idő, hólepel borított mindent, az éjszakai csendben csak a harangok zúgását lehetett hallani. A kibékülés, a megbékélés ünnepét közösen töltötték, de hiányzott az együvé tartozás öröme.
Az utolsó boldognak mondható karácsonya 1888-ban volt a királyi családnak. Néhány héttel az ünnepek után, 1889. január végén Rudolf trónörökös már nem volt az élők sorában. A szörnyű tragédiát édesanyja sohasem tudta feldolgozni. Csak feketében járt, születésnapján nem engedte, hogy felköszöntsék, és karácsonyfát sem volt szabad állítani többé.

1889. karácsonyán a távoli Amerikából különleges ajándék érkezett a trónörökös árvájának. A híres feltaláló, Edison küldött Erzsinek (a családban csak így szólították) egy beszélő babát.
Az akkor hatéves kislány nagynénje, Mária Valéria vállalta, hogy megírja azt a szöveget, amit a baba – természetesen németül – elmond fonográfról. A vers magyar fordítása így jelent meg a korabeli lapokban.

Karácsony-est, gyermek-ünnep,
Jöttödnek, oh mint örülnek!
S hogy fogadnak, fényes este,
Ujjongással, szívrepesve!
Palotába és kunyhóban
Mindenütt áll karácsonyfa.
Mindenütt gyertyák lobognak,
Gyermeki szívek dobognak,
Mindenütt parányi újjak
Ajándékok után nyúlnak,
S mindenütt a nagy világon
Boldogság fogad, Karácsony!

Rendkívüli kiadás !

ORSZÁGOS HÍRLAP

1898. szombat, szeptember 10-én. 250. szám.

Mont de Caux-ból épen most érkezik egy telegramm,
amely azt jelenti, hogy Erzsébet királynét egy olasz munkás ma törrel sziven szurta. A királyné kirándulást akart tenni hajón s mikor a hajóba akart lépni, egy munkásembernek sikerült közelébe tolakodni és törrel megszurta a szive tájékán. Erzsébet királyné vérezve rogyott össze és a megrémült kiséret a hajóra szállitotta. Minthogy a a nagy vérvesztesség következtében a királyné elvesztette eszméletét, a hajó orvosa szükségesnek látta a sebesült királyasszonynak a szállóba való vitelét. Hordágyra tették és megindult a szomoru menet a királyné lakása felé. De utközben a királyné kiszenvedett. A gyilkos munkást a parton álló nép elfogta. Azt mondja, hogy anarkista. A katasztrófáról nyomban távirat ment Bécsbe gróf Thun miniszterelnökhöz, aki azonnal a királyhoz sietett, hogy a rettenetes katasztrófáról kiméletesen értesitse. A magyar kormányt a külügyminiszter értesitette most este a katasztrófáról.

Az Országos Hírlap (a Gödöllőhöz több szálon kötődő Mikszáth Kálmán volt a főszerkesztő) a többi újságnál jóval több személyes beszámolót közölt, mivel a helyszínen lévő újságírók segítettek a méltán tisztelt író-főszerkesztőnek.
1898.szeptember 9-én, halálának előestéjén, Pregny kastélyból visszatérve, nagyobb sétát lett a királyné Sztáray grófnő társaságában Genf utczáin. A hölgyek – szokásukhoz hiven – ezuttal is talpig feketébe voltak öltözve. Igy mentek a Quai de Mont-blancon végig és a Rhone hidon át a szinházig.
Itt jobbra fordultak és egy ideig a Boulevard duThéatreon mentek. A Desarnod-féle czukrászda elött megállottak.
Itt van! mondta a királyné kiséröjévél be akart lépni a boltba. Desarnod, aki feleségével és leányával a ház elött egy asztalnál ült, a két hölgy láttára fölállott és odament hozzájuk:
Mit parancsolnak, hölgyeim ? – kérdezte.
Van fagylaltja?
Hogyne, hölgyeim, felelte, s ha parancsolják, itt a terraszon fogok teriteni.
Helyes, helyes, mondta a királyné és Sztáray grófnövel leült a kis asztalhoz, amelytöl a czukrászné és leánya felkeltek. Két-két fagylaltot rendeltek, egy baraczk- és egy vanilia-szeletet.
Mi nem ismertük egyik hölgyet sem, mondta a czukrász egy ujságirónak, aki másnap meglátogatta. Idegen nyelven beszéltek, melyet én a távolbul orosznak tartottam. Késöbb azonban, mikor közelebb menteni hozzájuk, hallottam, hogy magyarul beszéltek. (Sokat utaztam már, többek közt Magyarországon is, jegyezte meg Desarnod.) A fagylaltot tizesztendös leánykámmal küldtem oda.
Merci, mon enfant, mondta az egyik hölgy; most már tudom, hogy a királyné volt. Azután fölkelt, bement a boltba és kiválasztott nehány darab süteményt a fagylalthoz. A kis leány, a ki a süteményeket kivitte az asztalra, az ajtóban maradt és kinézett az utczára. A két hölgy körülbelül egy órahosszat maradt nálam. Beszélgettek velem is sok mindenféléröl, többek közt szinházról.
Nyolcz óra elmult. A hölgyek fölállottak és bejöttek a boltba. – Szeretnék néhány darab süteményt a Beaurivage-szállóba küldetni, mondta a királyné.
Aztán kiválasztott többféle süteményt. – Küldjön, kérem, ezekböl holnap, egészen frisseket, a hotelbe. Készitessen azonkivül kávéval töltött csokoládé-bonbonnokat is.
Milyen névre küldjem a rendelt dolgokat a hotelbe? kérdeztem. A királyné kiséröje papirt és czeruzát kért és a következö czimet irta föl:
“Madame la Comtesse de Hohenembs, Hotel Beaurivage.”
Megigértem, hogy mindent rendben elintézek, s a két hölgy “bon jour” köszöntéssel eltávozott.
Gondolhatja, fejezte be elbeszélését Desarnod, mennyire megrémültünk, mikor másnap meghallottuk, hogy Hohenembs grófnö a magyar királyné volt, akit alávaló módon meggyilkoltak.
Erzsébet királyné 1898. szeptember 10-én Genfben tartózkodott, Ferenc József Bécsben, a schönbrunni kastélyban levelet írt, a feleségének:
“Édes szeretett lelkem”– kezdte, mint 1867-es kiegyezést, koronázást követően mindig magyarul a levelét, majd németül folytatta, egyebek között arról számolt be, hogy a kastély parkjában virágoznak a gesztenyefák, ami a szép hosszú ősz jele…És ahogy szokta, magyarul is fejezte be: „Isten veled, szeretett angyalom! Szívből ölet a te K(icsid)”

Erzsébet királyné ezt a levelet már nem tudta elolvasni…
Udvarhölgye, Sztáray Irma jegyezte fel, utolsó, magyarul elmondott szavait: „– Hát most mi történt velem? –kérdezte és eszméletlenül hanyatlott össze. Egy kis fekete selyemfigaró volt, rajta, hogy könnyítsünk rajta, a mellén szét akartam nyitni…a batisztingen a szív közelében egy ezüst forint nagyságú barna foltot vettem észre. Luccheni agyonszúrta a királynét”
Néhány óra múlva az újságok rendkívüli kiadásban számoltak be a tragikus eseményről: Megölték Erzsébet királynét!
61 évet élt. Magyarország gyászba borult, Gödöllőre este érkezett meg a hír: egy a községben köztiszteletnek örvendő 48-as öreghonvéd így fakadt ki: „– Miért is nem élt itt mindig, mi gödöllőiek jobban vigyáztunk volna rá! Hihetetlennek tűnt, hogy többet nem látják magas, nádszál karcsú alakját.”

A királyi váró Gödöllö

Négy nappal a tragédia után, szeptember 14-én Gödöllő képviselőtestülete rendkívüli közgyűlést tartott.
Polner Lajos községi képviselő indítványára egyhangúan elhatározták, hogy a bécsi ravatalra Wolfner Tivadar országgyűlési képviselő útján koszorút küldenek, a szalagon a következő felírat volt: Imádott védasszonyunknak.
A temetés napján, szeptember 17-én, Gödöllőn az üzletek zárva voltak, minden templomban gyász-istentisztelet tartottak… és az összes harangok meg húzattak – írták. A képviselőtestület mozgalmat indított egy Gödöllőn felállítandó szobor költségeire, és rögtön fel is ajánlottak 100 forintot.
A temetést követően, novemberben futott be az özvegy király udvari külön vonata a királyi váró elé: Ferenc József meghatódva észlelte, hogy az elhunyt királyné termének falait fekete posztóval borították. Amikor a hintóval a kastélyba hajtatott, az útszélén, a mai Ady Endre sétányon, némán, levett kalappal, fejüket lehajtva fejezeték ki a gödöllőiek együttérzésüket. A barokk palota erkélyén gyászlobogó lengett.
Erzsébet királyné két lánya, Gizella és Mária Valéria is megérkezett s hárman, egymást vigasztalva siratták, az édesanyát, a feleséget.
“Arra a hirre, hogy a király Gödöllön szándékozik tölteni a gyász elsö heteit, az ottani hatóság rendeletet adott ki, melyben az iskolákat felhivja, vonuljanak ki testületileg a király elé a vasúti állomáshoz. Rudolf trónörökös tragikus halálakor is igy várták a gyászoló királyt Gödöllön.
Gödöllö hatósága felhivja Pozsonyig a vasút mentén levö városok polgármestereit is, hogy hasonló intézkedéseket tegyenek s szeretetük jeléül a vasuti állomásoknál várják a gyászoló király vonatát.”
A királyné két lánya, Gizella és Mária Valéria segítette Ferenczy Ida és Festetics Mária munkáját. A felolvasónő és az udvarhölgy döntötte el ki mit „örököljön”. A részleteket pontosan leírta naplójában a gödöllői királykisasszony.
November 3-án Gödöllőre utaztunk, ahová a Papa délután érkezik.
November 4. Az estebéd után többnyire szótalanul üljük körül a hatalmas cserépkályhában lobogó tüzet, egészen 8 óráig.
A Papával tulajdonképpen csak az étkezések idején találkozom, mivel vagy dolgozik, vagy magányosan cserkészik. A következő napokon: Sokat foglalkozom a Mama hagyatékában talált papírokkal, levelekkel…Nem kellene-e a Mama életéből származó eme részleteket és az ehhez kapcsolódó saját élményeket leírnom, hogy a későbbi kornak, mely talán szépséges és tündöklő alakját hamis dicsérettel vagy igaztalan vádakkal rosszul ítéli meg, igaz képét felmutassam.
November 24. Meghívtam Festetics Máriát, mivel minden tőlem telhetőt meg akarok tenni, hogy a „hűségeseket”, akik mégiscsak a legjobb tudásuk szerint, ha olykor rosszul is, a Mamát szolgálták, látszólag legalább megbecsüljem…

Ki bántana egy szegény asszonyt?

Xavier Paoli a múlt század utolsó harmadában titkosrendőrként gondoskodott a koronás fők biztonságáról. Szolgálati megfigyeléseit a megbízó királyi, császári udvarokhoz továbbította. Nyugalomba vonulása után elmesélte mit látott és hallott. Visszaemlékezése, annak idején, magyar nyelven is megjelent. A párizsi rendőrbiztost 1895-98 között rendelték a szinte állandóan úton lévő Erzsébet kíséretére. Szemtanúként rögzített tapasztalatai bepillantást engednek a királyné utolsó éveibe. Néhány jellemző részletet idézünk a titkosrendőrtől.

A királyné télen-nyáron mindig ötkor kelt, megfürdött langy-meleg szűrt vízben, amit villamos masszázs követett. Azután elment hazulról, anélkül hogy kíséretét értesítette volna. Öltözéke ilyenkor mindig olyan egyszerű fekete gyapjúszövetű ruha, aminővel egy jómódú polgárasszony alig elégedett volna meg: aztán fűzős cipő, gallérköpeny, feketével díszített szalmakalap. Rendszerint gyors járással begyalogolta a kert fasorait. 7-kor hazatért, evett könnyű reggelire egy csésze teát és kétszersültet, aztán eltűnt lakosztályában, ahol két óra hosszat fordított öltözködésre. Tizenegy órakor volt a második reggeli: egy csésze húsleves, 1 tojás, 1-2 pohár húslé, amit valami különleges készülékkel préseltek ki néhány kiló marhahúsból. A reggeli után sétálni ment a görög felolvasóval. A nagy, fárasztó séta után a királyné ismét evett valamit, rendszerint egy csésze behűtött tejet, néhány tojást és egy pohár tokajit ivott hozzá…
Sohasem mondta meg – írja Paoli, – hogy hova akar menni, ami rám nézve nagyon kellemetlen volt, mert így nem is vizsgálhattam meg az illető vidéket, s e nélkül miképp őrködhettem fölötte?
– Legyen nyugodt, kedves Paoli úr – mondá a királyné mosolyogva – nem lesz nekem semmi bajom. Ki bántatna egy szegény asszonyt?
Paoli aztán elmondja, hogy őt a dolog már azért is nyugtalanította, mert a királyné azt sem engedte meg, hogy valamelyik embere bárminő távolságból is utána, mögötte menjen.
Egy ízben hívatja Paolit a királyné.
– Paoli úr ma ön lesz az én lovagom. Vigyen el a monte-carlói kaszinóba, még nem láttam soha. Egyszer még is csak meg kell tapasztalnom, hogy minő a játékbarlang?
Aztán megbeszélték, hogy a királyné, udvarhölgye Sztáray Irma grófnő és Paoli együtt mennek vasúton Monte Carlóba. Ott az előkelő látogató elkeveredett a rulettező asztal körül szorongó játszó tömegbe, bámulva nézte az érdekes játékot és úgy el volt tőle ragadtatva akár a gyermek, aki valami új játékszert lát. Egyszerre kikap a retiküljéből egy ötfrankosat.
– Lássuk van-e szerencsém? – úgymond – bízom a 33-as számban, – és rátette az ezüst pénzdarabot a 33-asra.

Az első fordulón veszített, megteszi újból, és ismét veszít. Megteszi harmadszor is, végre kijő a 33, a croupier jobb kézzel eléje tol 175 frankot, amit a királyné gyorsan összeszed, és vidám arccal fordul felénk.
– Most gyerünk innen hamar! Soha életemben még ennyi pénzt nem nyertem!

A királynét cap-martini időzése alatt a király három ízben látogatta meg. Ámbár a király is inkognitó, Hohenembs gróf neve alatt utazott, de mégis nagy kísérettel érkezett. Paoli elmondja, hogy alkalma volt megfigyelni azt a megható odaadást, amellyel ők ketten egymás iránt viseltettek. Egyszer együtt kocsiztak, amidőn az út egyik kanyarodójánál megpillantottak egy öregasszonyt, aki bár egyenes tartásban, de aranygombos sétapálcájára támaszkodva rájuk látszott várakozni. A várakozó hölgy arcán, dacára haja teljes fehérségének, meglátszott, hogy valamikor nagyon finom szépség lehetett… Erzsébet királyné gyöngéd tisztelettel csókolta meg az öreg hölgy arcát, Ferenc József pedig megindultan mélyen meghajolt előtte. Akit az uralkodópár köszöntött, Eugenie, a volt francia császárné volt, akinek sejtelme sem lehetett arról, hogy az a csók, amellyel tőle Erzsébet királyné elbúcsúzott, az egész életre szóló búcsúcsók volt…

Paoli a lapokból tudta meg, hogy a királyné Svájcban tartózkodik. Rögtön írt a görög felolvasónak, tudakozódva a királyné hogyléte felől, és szeptember 9-én már meg is kapta a választ, amelyben Barker értesíti, hogy ő Felsége két hónapig szándékozik ott időzni, “és nagyon örülne, ha viszontláthatná Paoli biztos urat”.
Másnap vonattal Genfbe érkezett a francia detektív.
A pályaudvaron szokatlanul nagy tömeget látott. Az emberek arcán megdöbbenés volt észlelhető. Nem sokat törődhetett azonban vele, mert sietett. Kocsit fogadott, és odakiáltott a kocsisnak:
– Hotel Beau Rivage!
Alig tett a kocsi vagy húsz métert, hátrafordult a kocsis:
– Milyen szörnyű bűntett!
– Micsoda bűntett? – kérdé Paoli.
– Hát nem tudja? – kiabált vissza a kocsis. Épp az imént gyilkolták meg az osztrák császárnét!
Kiugrott a kocsiból, berohant a fogadó csarnokába. Nagy nehezen megfogott egy szolgát:
– Sztáray grófnőt keresem, – mondá Paoli. – Erre tessék, – felelt a szolga, s rámutatott egy félig nyitott ajtóra.
Kopogok, az ajtó kinyílik és megjelenik Sztáray grófnő dúlt arccal, vörösre sírt szemmel, fájdalmas tekintetet vet rám, és felzokogva szól:
– A mi szegény királynénk!
– Hol fekszik?
– Jöjjön velem.
Alacsony, bearanyozott rézágyon, könnyű fehér fátyolszövettel letakarva feküdt a királyné teste megmeredten, már kihűlten. Arcán, amelyet két száll hosszú gyertya remegő lángja világított meg, a szenvedésnek semmi nyoma meg nem látszott, sőt mintha kissé nyitott ajkai fölött még némi szomorú mosoly látszata remegett volna. Haja két hosszú fonatban csüngött végig gyöngéd vállán. Azt lehetett hinni, boldogan, békésen szunnyad, összekulcsolt kezében egy elefántcsont feszületet tartott.

Sokáig néztem a halottat, az én edzett hideg természetem felmondta a szolgálatot, a szemem megtelt könnyel, és úgy zokogtam, mint a gyermek.”
Genfben a gyilkosság helyszínén emléktáblát helyeztek el a tópart korlátján. Halászné-Várady Ildikó felvétele 1998-ban készült. A királyné emlékét ápoló Sisi Baráti Kör tagjai névadójuk halálának centenáriumán részt vettek a Genfben, a gyilkosság helyszínén tartott megemlékezésen. A kép baloldalán Markus Habsburg-Lothringen, Erzsébet királyné ükunokája.

1898. szeptember 10. 1 óra 30 perc, Genf, Beau Rivage Szálló. Az első emeleti sarokszobából, ahol Erzsébet lakott jól látni a Mont Blanc több mint 4800 méter magas mindig hófedte csúcsát. A királyné udvarhölgyével, Sztáray Irmával együtt elhagyta az épületet, és a Genfi-tó partján elindult a hajóállomáshoz.
Részletek Sztáray Irma: Erzsébet királyné kíséretében címmel megjelent visszaemlékezéséből.
„– Nézze Irma, virítanak a gesztenyefák. Schönbrunnban is vannak ilyen kétszer virágzók, s Király azt írja, hogy azok is virágban vannak.

A MAGYAR ORSZÁGOS LEVÉLTÁRBAN, AZ EGYIK IRATCSOMÓBAN, EGY LÁTSZÓLAG ÉRDEKTELEN FELJEGYZÉS (másolata)
A történések ismeretében nem nehéz kitalálni, hogy a feljegyzés Sztáray Irmától származhat, ő írta fel melyik kikötőben, mikor tartózkodik a hajó.
– Felség a hajó jelez, szóltam s önkénytelen olvastam utána a csöngetésre következő tompa kondításokat… egy… kettő…
E pillanatban jóval előttünk meglátok egy embert, ki mintha kergetődznék, egy útszéli fa mögül kiugrik, közeledik, rézsút felénk iramlik.
Önkénytelen tettem egy lépést előre s így fedtem előtte a Királynét, de ez most úgy tesz, mint aki nagyot botlik, előre lódul és ugyanekkor öklével a Királynéhoz sújt.
Mintha villám sújtotta volna, hangtalanul hanyatlott hátra a Királyné; és én lelkemet vesztve, egyetlen kétségbeesett kiáltással hajoltam fölébe…”
Eljutottak a hajóállomásig, felmentek a fedélzetre
– Hát most mi történt velem? – kérdezte a hajó fedélzetén udvarhölgyétől – magyarul – a haldokló királyné. Aztán eszméletét vesztette. A fűzőjét megoldva, a batiszt ingen lyukat és szív tájékán piciny, barnás foltot vett észre a grófnő. A kapitány ezután tudta meg, inkognitóban ki is tartózkodik a fedélzeten.

A haldoklót visszavitték a szállodába, de ott minden igyekezet ellenére sem tudták életét megmenteni. A bordák között szívbe hatoló, kihegyezett reszelő csak parányi sebet ejtett. A halálosan megsebesített asszony a parton történt gyilkos szúrás-döfés ellenére azért tudott saját lábán a hajóig elmenni, mert a vér csak igen lassan áramlott át a szívburokba. Szívműködése lassan állt le.
Az orvostudomány mai állása szerint, gyors műtéttel életét még meg lehetett volna menteni.
„Odaálltam a Királyné fejéhez. Vakító fehér arcáról sugárzott fénye az égi békének és nyugalomnak. A szörnyű átmenet, melytől rettegett, rövid volt s zavaros, mint egy hajnali álom, melyből ocsúdva már az üdvösség reggelének derűje vette körül.

Egy, a félig zárt pillák alól fölfelé irányzott tört pillantás s az ajk egy szelíd mosolya, mely rajta még az életre emlékeztet. Ezekkel kísérte a boldogan elreppenő lelket, ezekkel búcsúzott tőle örökre.
Most keresztet vetettem reá és lecsuktam a szemeit.
Oda ültem az én drága Királyném mellé. Éltem leggyászosabb óráit suhantak el fölöttem temetői csendben. Ez volt a mi utolsó együtt létünk kettesben…

Szeptember 12-én reggel tettem meg az én jóságos Királynémnak az utolsó szolgálatot. Felöltöztettem Őt a „szép” ruhájába, abba a fekete selyembe, melyet a merénylet napján viselt. Ezt nevezte Ö a szép ruhájának. A derekat, melyet abban a szörnyű órában úgy vágtunk le róla, egy fekete csipkeblúz helyettesített…
Azon a helyen, hol a Királynét ravatalra tették a Burg kápolnájában, találkoztam legelőször a Királlyal.
Szédülés fogott el, mikor hozzám lépett.
– Köszönöm mind azt, amit Érte tett.

Csak ennyit hallottam szavaiból s mikor kezemet megcsókolta, azt hittem leroskadok előtte. Aztán fölkért, hogy másnap mennék ki.
Szívet megható volt ez az én szomorú audienciám. Mikor átadtam neki a király ezüstóráját sok kis függelékével s melyet halála óráján viselt, a Szűz Mária érmet, nagy vihar dúlt a Király lelkében s a nehéz könnycseppek sűrűn peregtek alá arcán, mialatt a szomorú történet minden részletét elbeszéltem.
Mikor mindent elmondtam, pillanatnyi hallgatás után e kérdést intézte hozzám Őfelsége:
– Vágott-e le a hajából?
– Nem Felség, azt nem bírtam megtenni, tudva, mennyire féltette haját.
– Igaza van, jól tette, hagyta helyben Őfelsége.”

Az eredeti avatás után pontosan 110 évvel, 2011. május 11-en adták át a Norvég Alap támogatásával felújított Erzsébet-parkot, Erzsébet-szobrot, és a ma már a park területén álló barokk kálváriát. Az újraavatás alkalmából a szoborba a két korábbi időkapszula mellé az újraavatás tiszteletére egy harmadikat is elhelyeztek. /Borovi Dániel/

Köszönet Tardy Tamásnak a csodálatos fényképért, a mosolygó szoborról

Emlékbeszéd a centenáriumi megemlékezésen

Ismét eredeti szépségében látható a királyné szobra a gödöllői Erzsébet parkban. Róna József remekművének újraavatásakor érdemes felidézni az 110 évvel ezelőtt történteket.
A múlt század fordulóján a gödöllőiek előtt nyílt titok volt, hogy a szobor elkészítésére eredetileg Zala Györgyöt a kor egyik legismertebb művészét kérték fel. A sziklacsoportot néhány héttel a királyné halála után 1898 őszén kezdték el kialakítani Zala György tervei alapján, és eredetileg ő kapott megbízást a szobor elkészítésére is. Gödöllőn szorgalmasan gyűjtötték a pénzt, de a művész elképzeléseit még ismerték meg. Ripka Ferenc, Erzsébet szobor bizottság megbízásából a kor másik kedvelt szobrászművészt, Róna Józsefet kérte fel készítse el ő a gödöllőiek által nagyon várt alkotást. Róna nemet mondott, mivel tudott arról, hogy korábban kollegáját már megbízták a szobor elkészítésével. Csak Zala György saját kezűleg írt levelének elolvasása után: miszerint nincs kifogása, hogy mást bízzanak meg, mondott igent Róna József. Saját kiadásban megjelent visszaemlékezésében, egyebek között ezt írta (a szöveget az eredeti helyesírás szerint közöljük):
Olyannak akartam őt megörökiteni, amilyennek a gödöllőiek őt ismerték. Esernyővel kezében, mezei virágokból font csokorral indul sétájára. A vázlat nagyon: tetszett s különösen a bizottság hölgytagjai voltak elragadtatva. Fényképeket készíttettem müvemről, hogy azokat bemutathassák a királynak Néhány hét múlva Ripka Ferenc megjelent műtermemben
Őfelségének nagyon tetszik, a szobor s azt akarja, hogy bronzba legyen öntve. De eredetiben akarja látni, mert a fénykép, ugy mondta, nem adhat megfelelő benyomást róla.
Hat hét múlva, amikor Ferenc József Gödöllőn vadászgatott, Róna József már a két makettel kért kihallgatást. König Károly udvari tanácsos a király megbízásából reggel fél hatra adott időpontot.
Miután korai reggeli vonat nem volt, már előző este kimentem Gödöllőre s álmatlanul töltött éjszaka után, frakkban és lakkban, már fél hatkor a kastélyban voltam. Izgatottan álltam müveim mellett. Mind a két modelt ugy oldottam meg, hogy azokon a királyné jellegzetesen keresztezi karjait. Az egyiken egyszerű ruhában van, kezében tartja zárt esernyőjét, legyezőjét és a mezei virágcsokrot. A másikon csipke mantillában (csipkével szegett, az arcot fedő fátyol) van s csupán a legyező van kezében, ahogy őt Horovitz lefestette. Mind a két posztamens magas és karcsú volt, megfelelően az ő karcsú alakjához.
Halk léptek és bejött a király. Papucsban és katonai nadrágban volt s keblén nyitott katonai blúzt hordott, amelyet kezével összefogott. Fejét fekete selyemsipka fedte. Mélyen meghajoltam.
Ön korábban jött. Bizonyára koránkelő?
Igen. . . ha muszáj! — mondottam mosolyogva.
Ezeket a modeljeit már láttam tegnap. Mind a kettő jó. Egészen az ő tartása! Az ő mosolya! Mit gondol, melyiket ajánlaná a kivitelre?
A választást Felségedre biztuk! — mondottam bizonytalanul.
Miután mind a kettő jó, hát az ernyőset választom.
Minden egyéb munkámat félreteszem, s egyedül ennek a szép feladatnak fogom szentelni időmet!
Ezt már szeretem! Nagyon jó képeket szerezhet Ferenczy Idánál, vagy Festetics grófnőnél. Keresse fel mind a két hölgyet. Ezek sok jó tanáccsal elláthatják, különösen a ruhára vonatkozóan. A nők ilyesmihez jobban értenek, mint mi férfiak. Ezt tehát elintéztük. Volna még valami mondani valója?
Volna egy kívánságom, felséges uram!
Kérdőn nézett rám.
Azt hallom, hogy Felséged bronzba szeretné öntetni a szobrot. Véleményem szerint azonban a megboldogult felséges asszony eterikus lényének jobban megfelelne a márvány.
Ez igaz, de ez ellen sok minden ellene szól! Először is a márvány nehezen birja el a mi klímánkat, a fagyok miatt. Azonkívül a szobor magányban fog állani, ahol nem lehet éjjel-nappal állandóan őriztetni. A márványnak számos törékeny része van, igy a szabadon levő legyező, a virágok és más részek is. Pajkos suhancok ugrándozás közben eltörhetik ezeket a törékeny részeket s megsérthetik a szobrot. Schönbrunnban és Lainzban szomorú tapasztalataink vannak ez irányban. Ennek a veszedelemnek nem szeretném feleségem szobrát kitenni!
Felséges uram teljesen meggyőzött! — mondottam meghajolva.”
Követve a király javaslatát Róna József felkereste a királyné felolvasónőjét és udvarhölgyét, akik fényképeket és festményeket mutattak néhai úrnőjükről. Mária Valéria, a gödöllői királykisasszony édesanyja egyik ruháját adta kölcsön a megmintázáshoz. Ennek az alapos felkészülésnek is köszönhető, hogy a legapróbb részletekig miért ilyen mívesen kidolgozott a királyné ruházata, ami nagyon hasonlít a Benczúr Gyula híres festményén láthatóval. A mester gyorsan dolgozott, hogy az avatás kitűzött időpontjára 1901. május 19-ére elkészüljön. Ismét Róna József visszaemlékezéséből idézünk:
Díszmagyart csináltattam magamnak s feleségemnek egy gyönyörű selyemruhát rendeltem, nagy fekete virágokkal. Nagyszerűen nézett ki benne! A nap ünnepi misével kezdődött, amelyet a várkápolnában a váci püspök, Csáky gróf celebrált. Őfelsége a páholyából (oratóriumból) hallgatta a misét, és amikor feleségem két egyházi dalt énekelt, kinyitotta páholya ablakát, hogy jobban hallja a dalt. Azt mondották, hogy ezt csak ritkán szokta cselekedni. Feleségem hangja szépen csengett s a király látható megindultsággal hallgatta.
Kora reggel óta különvonatok hozták a vendégeket s a fiatal fasor csak ugy feketéllett a sok embertől. Mindenki ünnepi díszben volt s az urak diszmagyarban s piros-fehér-zöld zászlók lengtek mindenütt. Nagyszerű képet nyújtott ez a pompa! A Hackl által vezényelt énekkar a magyar himnuszt játszotta s ezrek és ezrek énekelték vele… Azután a néma csendben minden tekintet a király felé fordult. Kezével intett, mire a lepel lehullott…
És a napfényben ott tündökölt Erzsébet királynénak, a magyarok ideáljának bronzszobra!
A király feszesen állt és egyenesen, mint mindig s tekintetét a szoborra szegezte. És íme, szeme könnyes lett és a könnyek végigfolytak arcán! Akit ember még sírni nem látott, — még egyetlen fia tragikus halála napján sem — a király sírt!
Megható elismerése művemnek!
— A király sír! Sir a királyunk! — futott végig a halk moraj a tömegen. És a hölgyek zokogni kezdtek…
—  Éljen a király! — harsant fel Ripka hatalmas hangja.
— Éljen a király! Éljen a király! — zúgott fel minden oldalról. Kalapok és süvegek emelkedtek a levegőbe, kendőket lobogtattak. Egy hatalmas, szívből jövő lelkesedés robbant ki. A király lassú lépésekkel indult le a lépcsőn a szoborhoz, amely előtt díszőrség állott. Ripka bemutatta a királynak a bizottság tagjait, akiknek kíséretében azután körüljárta az emlékművet, majd hozzám lépett.
Teljesen a királyné. Nagyon szép, köszönöm önnek! — mondotta melegséggel. — És önöknek is köszönöm a fáradozásaikat, uraim — fordult a bizottság tagjai felé. — De most a hölgyeknek is kifejezem köszönetemet. Bemutatták Kapczyné úrnőt (a főszolgabíró felesége), a bizottság elnöknőjét. Mellette állott a feleségem. A király hozzálépett s mosolyogva mondotta:
— Szépen énekelt, nagy élvezettel hallgattam! Nagyon köszönöm.
Még sokáig maradt ott s nézte a szobrot. Azután hirtelen megfordult s feszes lépésekkel megindult a fasor irányába…

Elhangzott a megszépített Erzsébet királyné szobor ünnepélyes újraavatásán, 2011. május 19-én, amikor is Sisi Baráti Kör titkáraként mondtam beszédet. Örülök, hogy az új időkapszulát én is aláírhattam.

1867

Szinte hihetetlen, de nem egészen két évvel az aradi tábornokok és mások kivégzése, börtönbezárása után nem egészen két évtizeddel később, koronáztak Budán. Az az osztrák császár lett magyar király, aki bár nem írta alá, tudott Haynau halálos ítéleteiről…
1867 talán máig tartó üzente: a megbékélés. Nem véletlenül lett a haza bölcse, a kiegyezés legfőbb sugalmazója Deák Ferenc. Ő maga nem vett részt magán a szertartáson, de Ferenc József oldalán a Mátyás-templomban ott állt szépséges felesége, Erzsébet. A magyar történelemben akkor koronáztak együtt királyt és királynét!
A sorsfordító esemény évfordulóján, a Gödöllői Királyi Kastélyban az idén is lesz koronázási hétvége. Néhány érdekességet kedvcsinálónak mi is megosztunk olvasóinkkal. A történésekről, anekdotákról a naptár mellett olvashatnak és hallhatnak az irodalom és a film, zene rovatban is.

Az eskütől a frizuráig

Maga a koronázási ünnepség Budán, a királyi palota tróntermében kezdődött, ahol a képviselők felkérték Erzsébetet, hogy engedje magát megkoronáztatni. Ő így válaszolt: “Örömmel teljesítem a nemzetnek önök által nyilvánított kívánságát, s áldom az isteni gondviselést, hogy e magasztos percet megérnem engedte”.
Ferenc József és Erzsébet úgynevezett koronázási tiszteletdíjat, a 100 ezer aranydukátot azonnal felajánlották az 1848-as szabadságharcban megsebesültek, vagy elesettek családjainak.
A hivatalos lap, a ,,Budapesti Közlöny” rendkívüli száma, a következő legmagasabb kéziratot hozta:
Kedves gróf Andrássy!
Midőn szerencsés megkoronáztatásunk által helyreállítva látjuk azon egyetértést, mely minden birodalom hatalmának és jólétének alapja, Atyai szívünknek nincs forróbb óhajtása, mint az, hogy a múlt szomorú eseményeinek nemcsak következményei megszüntessenek, de szenvedései is, amennyire Tőlünk függ, enyhíttessenek. Ezen óhajtástól vezéreltetve, adtuk ki a tegnapi napról kelt rendeletünket.
Az országgyűlés küldöttei Magyarország nevében 50,000 darab aranyat azon czélból ajánlottak föl, hogy Minket ragaszkodásuk ezen jele által is megörvendeztessenek.
Mi ezen összeget a volt honvédek árvái, özvegyei, munka és keresetképtelenné vált rokkantjainak fölsegélésére kívánjuk fordíttatni.
Magyar ministeriumunk föladata leend ezen alapítvány legczélszerűbb kezelése és a kijelölt czélra való fordításának módozatai iránt mielőbb részletes javaslatot Elénk terjeszteni.
Kelt Budán 1867. jun. 10-én. F e r e n c z J ó z s e f.

Kedves gróf Andrássy!
Örömmel csatlakozom Felséges Uram és Férjem mai nap önhöz kiadott legmagasb kéziratának tartalmához, midőn az országos küldöttség által Nékem átadott 50,000 darab aranyból álló koronázási dijt ugyanazon czélra szentelni kívánom.
Kelt Budán, E r z s é b e t.
A szépséges Erzsébet kedvéért, még kaptak egy jelképes ajándékot, a gödöllői királyi kastélyt pihenő rezidenciának ajánlották fel a királyi párnak.
A barokk palota az előző évben, 1866-ban nagyon megtetszett Erzsébetnek, de a porosz-osztrák háború elvesztése miatt, üres volt a császári kassza. Ferenc József nem járult hozzá megvásárlásához. A magyarok sem álltak valami jól anyagilag: ennek ellenére a korona uradalom részeként megvették a Grassalkovich Antal által épített kastélyt, (és hozzá tartozó uradalmat) az épület – az 1867-es koronázás óta állami (önkormányzati) tulajdon.
Budán, a királyi várban is nagy volt a készülődés. Ferenc József kísérete az uralkodóval együtt 18 tagú személyzetből állt. A leendő király elegánsan: magyar táborszernagyi ruhában jelent meg a nevezetes eseményen.
Erzsébetet 31 tagú bécsi személyzet szolgálta. Több komorna és szolgálólány, fodrász, masszőr, virágkötő is volt a csapatban. A fennmaradt listából az is kiolvasható, hogy ki mennyire volt nélkülözhetetlen Erzsébetnek. Főudvarmesternője és Ferenczy Ida lakott közvetlenül mellette, a többiek a budai palota távolabbi pontjain töltötték az éjszakát.

Két udvarhölgynek 3-3 tagú személyzete volt, rendkívül fontos volt a megjelenésük, a Mátyás-templomban térdeplőpadjuk közvetlenül Erzsébeté mellett helyezkedett el.

Szinte egyidősek voltak úrnőjükkel. Hunyadi Lili – hivatalosan Karolina – már 1860-ban, Madeirán is járt úrnőjével, aztán Otto Vilmos Walterskirchen gróf neje lett.
A másik udvarhölgy Helene Thurn und Taxis, nem keverendő össze a királyné nővérével, akit férjhez menetele után szintén így hívtak. Madeirán szintén a királynéval volt, és később lett Wolfgang Kinsky von Wchinitz und Tettau felesége.
A látványos ünnepségen a vármegyék bandériumokkal képviseltették magukat, méghozzá díszesebbnél díszesebb öltözékben. A Pest megyei küldöttség tagja volt báró Beniczky Ferenc is, aki röviddel a koronázás után a királyi uradalom igazgatója lett. A Gödöllőt is képviselőket arról lehetett megismerni, hogy farkasbőr kalpagjukat darutollal ékesítették, kacagányuk és dolmányuk azúrkék színű volt, nadrágjuk veres, csizmájuk sárga, díszveretes leffentyűvel, megjelentésüket aranyozott kard tette teljessé.
Milyen volt a koronázási ebéd? – a kérdésre a két leginkább érintett Erzsébet királyné és Ferenc József sem tudna válaszolni, hiszen egyikük sem evett belőle. 1867-ben Marchal József, a Nemzeti Kaszinó közmegbecsülésnek örvendő konyhafőnöke kapott megbízást a pazar menüsor összeállítására. Jól tudhatta a dolgát: III. Napóleon francia konyhájában tanult, majd dolgozott a német császári és az orosz cári udvarban…

Amikor munkához látott pontosan tudta, hogy hiába minden igyekezet a finomságokból semmit sem esznek majd a budai királyi várban. Ennek ellenére elkészítették a szárnyas levest, a különböző pástétomokat, a libamájszeleteket, a párolt vegyes zöldséget, és a záró finomságokat: spanyolmeggy- és őszibarack fagylalt, vegyes kompót, kávé. Az étkek nem vesztek kárba gondosan összecsomagolták azokat és ingyen konyhákra, árvaházakba küldték.
Hogy miért nem evett az újdonsült uralkodó pár e kifejezetten nekik készített menüből? Pálffy Géza tanulmánya szerint: „A koronázáskor a király egyesül nemzetével, elutasít magától minden földi jót, int és sorra eltűnnek a legpompásabb ételek. Ez a király nemzet előtti hódolata. Jókai Mór, aki lelkes támogatója volt a kiegyezésnek, és nagy tisztelője a királynénak így írt erről a hagyományról: „Következett a koronázási szertartás utolsó eseménye, a forma szerinti királyi ebéd a budai várban, melyben az ételeket csak felhordták és kivitték.”
Ha a koronázási ebéd ízeiről nem is tudunk beszámolni, magához a szertartáshoz tartozó érdekességről igen. Miért volt különleges Ferenc József és Erzsébet koronázása? Az ősi koronázó város, Pozsony helyett, Budán, a Mátyás-templomban egyszerre koronázták meg a királyi párt, Ferenc József fejére, az az Andrássy Gyula helyezte a koronát, akit az uralkodó korábban a 48-as szabadságharcban való részvétele miatt, jelképesen halálra ítélt. Az 1867-es ünnepség, azonban különbözött a korábbiaktól: a magyarok azt a kiegyezést ünnepelték, amelyik visszaadta a nemzetnek az alkotmányt, továbbá kinyíltak a szabadságharc miatt elítéltek börtönei, és részben visszaadták az elkobzott vagyonokat is. Ahogy maguk között emlegették: nem engedtünk a 48-ból…
A közös koronázás pedig kifejezetten Erzsébet kedvére szolgált, aki nem szerette a hivatalos programokat. Kedvéért eltértek az ősi hagyománytól, hogy a királynét, csak mindig a király után egy-két nappal koronázták meg. Így csak egy ceremóniám kellett jelen lennie. A magyarok egyébként nagyon hálásak voltak Erzsébetnek, hogy közben járására, mégiscsak előadták Liszt Ferenc erre az alkalomra írt Koronázási miséjét. (részletes beszámoló és részlet, a film, zene rovatban, továbbá Eduard von Engerth festménye, az irodalom rovatban Kúrdy Gyula írása Székely Bertalan, a kecskeméti városháza épületében látható festménye.)
Miközben a királyi várban „éheztek” a Vérmezőn és a Városligetben javában tartott a népünnepély, több százezren örültek az ökörsütésnek. Az egyszerű alattvalók tiszteletük jeléül néhány falatot küldtek az ökörből a királyi várba, ahol azt „jelképesen” megkóstolták. Másnap június 9-én, a magyar főváros pesti oldalán, a Vigadóban a pesti polgárság által szervezett fogadáson feltálalt menüt természetesen meglehetett kóstolni: erőleves pulykagombóccal, szárnyas aszpikban orosz hússalátával, párolt hal padlizsánnal, őzfilé, zöldbab borjúvelővel Villery módra, gödöllői sült jérce továbbá gyümölcs, sütemények és természetesen kávé.
A nevezetes ceremónia fellendítette a pest-budai szállodák forgalmát. A lapok beszámolója szerint 1867. június 6-8. között, csaknem 25 ezer vendéget jelentettek be a különböző hotelekbe, magánházakba a legszerényebb számítások szerint mintegy félszázezer vendég hajtotta álomra a fejét.
Az akkori Duna-parti szálloda sor legfelkapottabb szállodáiban, a Magyar Királyban és az Angol Királynéban – érthetően – a folyóra néző szobák voltak a legkelendőbbek.
A hölgyek nagy örömére a Vadászkürt Szállóban foglalt magának szobát, Schumacher Fáni. Hogy ki volt a számunkra eddig ismeretlen hölgy? Nem más, mint a királyné nevezetes frízúrnője, Fanny Angerer tanítványa. Aki jó pénzért, minden jelentkezőnek megfésülte a haját, a nagy érdeklődés miatt előzetesen a Vadászkürt Szálló portásánál lehetett leadni: ki mikorra kér időpontot. Azokban a napokban sok „Erzsébet-frizurás” hölgy sétált az ünneplő magyar fővárosban.

1866

Tartalom:

Meglátni és megszeretni…
Mi történt 1866-ban
Mikor járt először Gödöllőn?
A vak cigány asszony fia
Anna, Emma és a többiek
Szerencsére leírta a történteket
Himnusz
Ki beszél szebben magyarul?
A királyné bátyja is tanult magyarul
A trónörököst elfenekelték

 


Meglátni és megszeretni…

Jól kezdődött az esztendő mintegy másfél évszázaddal ezelőtt. Magyar küldöttség utazott Bécsbe, hogy a császárvárosban kívánjon, kissé megkésve boldog születésnapot az uralkodó feleségének. A deputáció tagja volt az országgyűlés alelnöke, gróf Andrássy Gyula is. Ahogy illik aranyzsinóros atillában, drágaköves mentében, tigrisbőr kacagányban, sarkantyús csizmában lépdelt a Hofburg termeiben. A trónteremben pillantotta meg a fehér selyemruhához fekete ruhaderekat, drágaköves paszományt, fehér csipkekötényt, viselő Erzsébetet…
A magyar nők bálványa már elmúlt 40 éves, az uralkodó felesége pedig néhány héttel korábban, 1865. december 24-én töltötte be (szülővárosában, Münchenben) a 28. évét. Az ünnepeltnek a hercegprímás Scitovszky János tolmácsolta hazánk jókívánságát, mire a frissen kinevezett magyar palotahölgyek körében szólásra emelkedett Erzsébet: – „Mióta az isteni gondviselés szeretett felséges férjem által Magyarországhoz gyöngéd kötelékkel fűzött, ennek jó volta mindenkor élénk részvétem tárgya volt. Fokozta ezt a hű ragaszkodásunk és szívélyes hódolatunk, mely közelebb felséges férjem irányában az ország színe előtt, ma főméltóságod szívre ható szónoklata mellett irányomban oly lelkesült kifejezést nyert. Fogadják ezért őszinte, bensőleg érzett köszönetemet, és vigyék meg küldőiknek szíves üdvözletelemet addig is, míg az ország óhajához képest felséges férjemmel körükben megjelenni alkalmam leend.” A képviselőház hivatalos irományai között fennmaradt beszéd, mondani sem kell hatalmas sikert aratott. Ahogy mondani szokták a magyarok torkából egyszerre tört ki: – Éljen Erzsébet! A Hofburg vastag falai addig ilyet nem igen hallottak. Az osztrákok ijedten néztek össze, ha ezt Zsófia főhercegasszony meghallotta!!! A csoda folytatódott. Az nap jóformán csak magyar szót lehetett hallani a hatalmas csillárok alatt, így a személyzet tagjai hiába igyekeztek, mindent pontosan följegyezni, semmit sem értettek a titkos párbeszédekből… Ferenc József és Erzsébet is anyanyelvükön társalgott a vendégekkel. A nap megkoronázása, az esti meghívás. Ki gondolta volna, hogy az aradi vértanúk kivégzése után néhány évvel, a Hofburgban, kellemes hangulatban együtt vacsorázik és magyarul beszélget egy száműzött magyar főnemes és az osztrák császár…

 


Mi történt 1866-ban?

A mi történt 1866-ban kérdésre a lehetséges leggyakoribb válaszok: háború dúlt a tengerentúlon. Amerikában az Észak–Dél háborúja a rabszolgaság megszűnésével fejeződött be. Londonban már közeledett a metró. Nálunk és a szomszédoknál, még a lovas kocsi volt a sikk!!! 1866-an nyarán a königgrätzi csatában többen, 450 ezren harcoltak, többen, mint a Napóleon ellen, a lipcsei népek csatájában. Senki nem merte még legmerészebb álmában sem, hogy Magyarország sorsa königgrätznél fordul jobbra. Pedig így történt 1866-ban, a ma Csehországban található Hradec Králove térségében sok magyar anyanyelvű harcolt, szerzett sebesülést vagy halt meg. Ferenc József 1866. július 3-án a szörnyű vereség napján bizonyára nem dicsérte meg tábornokát, Benedek Lajost. Százezrek sebesültek meg mind a két oldalon, az osztrák, köztük a magyar anyanyelvű katonák egy részét Pesten a Rókusban, a Ludovika épületében és Gödöllőn, a kastély a hadikórházzá átalakított lovardájában ápolták… Korabeli újság szerint 300 ágy volt a lovardában, igencsak szűkös lehetett a közlekedés, a maival szinte teljesen megegyező 600 négyzetméteres területen. Természetesen sok volt a halott is. Györe Zoltán gyűjtéséből tudjuk (ezúton is köszönet az adatért), hogy több katona pl. Bár Pál, Hudsovics Tamás tífuszban halt meg míg másokkal Mihu Gábor, Solyonan Dávid a kolera végzett. A porosz-osztrák háborúban elszenvedett szörnyű vereség után július 9-én Erzsébet gyerekeivel és a koronaékszerekkel elhagyta Bécset. Magyarországon állandó kísérője, gróf Andrássy Gyula lett. Tőle hallott a kastélyt építő Grassalkovich családról és a dinasztia alapító Antal gróf híres lováról, Schimmelről, illetve annak szobráról. Szerette volna eredetiben látni… Ismert a mondás: meglátni és megszeretni pillanat műve volt, ez történt Erzsébettel is. A sok sebesült ellenére a környezet, a kastély elbűvölte: eldöntötte ő itt él majd. Így is történt, és még ennél több is, Erzsébet élete egyetlen politikai tetteként aktívan segítette, siettette a kiegyezés folyamatát.

 


Mikor járt először Gödöllőn?

Bár Erzsébet idejének nagy részét Magyarországon tölti, a hadijelentéseket mindennap megkapta férjétől, 1866. július 5-én aggódva írta édesanyjának: „A délelőttöket a kórházban töltöm, főleg a magyar katonákkal: ezek a szegény fickók senkivel sem tudnak szót váltani…” A Bécsben tartott fogadás után a magyar lapok, főleg a Vasárnapi Ujság természetesen folyamatosan adta hírül az Erzsébet és Ferenc József lehető legkülönfélébb megjelenéseit Magyarországon. A Vigadóban tartott bál után arról cikkeztek, hogy Őfelsége Mezőhegyesen megszemléli a ménesbirtokot, míg a Császárné Gödöllőre fog kirándulást tenni. (A mai olvasó joggal kérdezheti vajon kiszivárogtatta ki a hírt?) Azt is beszélték, hogy felséges asszony, egy Rókus Kórházban tett látogatásakor, lekanyarított egy darabot a betegeknek szánt húsból: kíváncsi volt milyen ételt kapnak. E közben az egyik ágyban fekvő felsóhajtott: – Én Solferinónál sebsültem meg… A magyar szó hallva Erzsébet megállt és tudakozódott a beteg kiléte után, másnap „jelentékeny adománnyal” kívánt mielőbbi gyógyulást. Magáról a tényleges látogatásról nincs megbízható dátum. Ferenc József sokat idézett leveléből csak sejteni lehet, hogy augusztus 9. előtt járt Gödöllőn Erzsébet. Hogy miként azt is homály fedi egyelőre. Az egyik helyen sétakocsikázás, a másikon sétalovaglás olvasható. Vélhetően a fordításból adódik az eltérés… Jean des Cars maga is francia notabilitás, egyszerűbben fogalmaz: „Elmegy a Pest- Budáról a mintegy harminc kilométerre fekvő gödöllői kastélyba is, amelyet kórházzá alakítottak.” A francia történész forrásként szintén Corti grófra hivatkozik a gödöllői látogatást illetően A hitelességet illetően legegyszerűbb volna Corti gróf forrásait megnézni. A könyv 1935-ben jelent meg magyarul. Néhány a feltüntetett irodalomból: külügyminisztérium Berlin, Porosz állami titkot levéltár Dahlem, Bajor állami levéltár München, Record-Office London, Állami ügyészségi levéltár Genf…. A magánlevéltárak felsorolása is irigylésre méltó: az egyik forrás Márai Valéria főhercegnő naplója (legalábbis, amit nem semmisített meg) a másik pedig részben már publikált Farkas-archívum a korábban magántulajodban lévő Ferenczy Ida hagyaték, amit a Gödöllői Királyi Kastély megvette és meg is kezdte a levelek publikálását. A szintén francia L’Illustration magazin július 28-ki számában egy rajz Erzsébet látogatásáról… Erzsébet első magyar életrajz írója, dr. Márki Sándor történész szerint a számunkra fontos időpontban 1866 nyarán Erzsébet Július 9-10 és 13-30. között volt Budán. Ha ez a dátum a helyes akkor már érthető a francia magazinban megjelent rajz.
A kör tehát bezárul…


A vak cigány asszony  fia

A hűséges felolvasónő, ha kellett íródeák is volt. Egyik kórházlátogatása során Erzsébet találkozott egy cigány fiatalemberrel is. A magyarul jajveszékelő sebesült felkeltette érdeklődését, és megkérdezte hová való. A választ, Tápiószelére, nehezen tudta megjegyezni a magas rangú vendég, de szerencsére éppen akkor vele volt Ferenczy Ida is. Erzsébet levelet íratott a sebesült fiatalember egyébként vak édesanyjának… „Buda, júl. 17. 1866. Jó asszony! … az orvos pedig kinyilatkoztatá, hogy ha még ma sem engedi levágni a jobb karját, úgy meghal. „ József beleegyezett, de kérte a Császárnét, hogy maradjon mellette, akkor bátrabb lesz. Őfelsége kegyes jó szívénél fogva nem tudott ellent állni a kérésnek s csak akkor ment ki, midőn már elaludt…De amint vége volt a műtétnek, Őfelsége ismét visszament s mire József felébredt, már az ágyánál ült. — Megígérte egyidejűleg, hogy 14 nap múlva saját kórházába Laxenburgba viteti; hol igen jó dolga lesz, Ha pedig már egészen jól lesz, haza mehet önhöz asszonyom. Mivel fél karja van és dolgozni nem képes, Őfelsége kegyeskedett megígérni, hogy míg él, eltartja. Ö Felsége kérdezgette, van-e családja? — Mire József azt mondá, csak egy öreg világtalan anyja van, kit igen szeret. — Ez megtetszett Felséges Királynémnak, hogy oly jó fiú, s azért küld önnek 10 forintot, mert jól tudja, hogy írni nem lát, így írathat a fiának, ki azt igen-igen várja. — Én is kérem önt jó asszony! Írasson mielébb, hogyan érzi magát és hogyan megyen dolga. — A fia miatt nyugodt lehet, ő oly szerencsében részesült, melyet ezerek irigyelnek tőle, s ha egészen felgyógyul, haza megy és önt is el fogja tartani…. Írasson mielőbb, s a levelet nekem czimeztesse, én fogom Őfelségének átadni… — Jó napot kíván Ferenczy Ida, Őfelsége Erzsébet császárné magyar felolvasónője. Jó néhány évtizeddel ezelőtt Tápiószelén járva, a múzeum alapítója Blaskovics János mesélte, hogy a faluban mindenki ismerte a világtalan Fehér Rozália fiát, Józsefet, aki tényleg kapott ellátmányt a császári udvarból.

 


Anna, Emma és a többiek

A méltatlanul háttérbe szorult idősebb főhercegnőről, Gizelláról alig lehet valami olvasni. Mostani témánk szempontjából érdekesség, hogy Csaby Anna személyében neki is volt magyar dajkája, akit 19 évig alkalmazott az udvar. 1863-as híradások szerint a koronaherceg egyik dajkája Mendelényi Emma volt. Utóbb viszont azt közölték a lapok, hogy egy tanácsos leánya, nem Rudolf, hanem egyenesen a császárné mellé neveztetett ki, udvari komornának, hogy Őfelsége, aki Homoky tanártól vesz magyar nyelvleckéket, a tanultakat házi körben egy művelt magyar hölggyel gyakorolhassa. Mendelényi Emma azonban csak rövid ideig maradhatott az udvarban. Mert közbe szólt a szerelem. Rudolfnak, mint Csehország leendő királyának, meg kellett tanulnia csehül is. Ezt a nyelvet egy Spindler Henrik nevű fiatalember tanította a trónörökösnek… És mi történik, ha két szerelmes szív egymásra talál? Összeházasodnak, így kötött házasságot Mendelényi Emma és Spindler Henrik. Igen csak a Burgban a híresen szigorú spanyol etikett szerint férjes asszony nem szolgálhatott a királyné mellett. (Az egyetlen kivétel a frizurnő, Franciska volt, de ő ügyesebben választott, a szintén az udvarban szolgáló Feifalik úrhoz ment férjhez: nem kellett távoznia az udvarból…) A királyné a korszokásainak megfelelően már nem használt ruháját az alattvalóknak ajándékozta. Emma is kapott. A család természetesen megőrizte. A volt dajka-komorna unokája a Magyar Nemzeti Múzeumnak adta el a blúzt, hivatalosan ruha ujjat. A leírás szerint fehér tüll és fekete csipke, keskeny fekete bársonyszalaggal. Bőségét alul széles, csipkerátétes kézelő fogja össze, bársonyszalag és csipkefodor díszíti. Két apró bevont gombbal záródik a ruha ujj. Mária Valéria egyik első dajkája bizonyos Lósyné, majd az őt követő eredetileg szekszárdi illetőségű Orbán Róza (korán meghalt, árván maradt fiát a királyné taníttatta). A következő szoptatós dajka, a Gödöllővel szomszédos Szadáról került a királylányhoz, Juhász Sámuelné Legéndy Julianna, akit Lidinek becéztek, fia egy hónappal később, 1868 májusában születetett. Amikor 1881-ben a királyné átlovagolt Szadára, betekintett Lidiék udvarába, tudakozódott hogylétükről és gazdagon megajándékozta őket. A tejtestvérek leszármazottai ma is élnek Szadán, ahogy a gödöllői királykisasszony unokája, Márkus Habsburg is gyakori vendég Gödöllőn. Érdekes lenne, ha találkoznának. Az egymást követő udvarhölgyek – Hunyadi Lili, Festetics Mária, Majláth Sarolta, Mikes Janka, Sztáray Irma – mindennapi szolgálatukat ellátva szintén tanították is a királynét. A komornák közül Henikével különösen jó kapcsolata volt. Henike tulajdonképpen Maria volt, de családi neve Henincke, miatt egyszerűen Henikének szólították. A tanultabb hölgyek közé tartozhatott, hiszen a királyné leggyakrabban neki diktálta le a férjének szánt hosszabb úti beszámolókat. Amikor a trónörökös megnősült, és elhozta a feleségét bemutatni Budapestre, kijelentette: Nőm éppen olyan jó magyar lesz, mint én! Érdekesség, hogy a fiatalasszony, Stefánia ereiben valóban csordogált magyar vér, édesanyja Mária Henrietta József nádor lánya volt. Otthon, a belga királyi udvarban, viszont annak ellenére nem beszéltek magyarul, hogy a trónörökösné anyja Budán született. Amikor a fiatalasszony 1883-ban áldott állapotba került, elkezdtek magyar nyelvű dajkát keresni. Ferenczy Ida választása Tomor Gizellára esett. Akit a várandós tanítvány első találkozásukkor így faggatott:- Egészen hibátlanul beszél magyarul? – Hogyne fenséges asszonyom – hangzott a válasz. – Azért kérdezem, mert nemcsak a kicsit fogja tanítani, hanem én is megtanulok magyarul kegyedtől. Rudolf halála után, amikor Ferenc József gondoskodott félárva unokája neveltetéséről, a király Ferenczy Idát bízta meg a tanárok kiválasztásával.


Szerencsére leírta a történteket

Falk Miksa visszaemlékezése nyomán.

1866 szeptemberében kevéssel az osztrák-porosz háború lefolyása után, egyik napon beállít hozzám egy csinos fiatalember s átadja Königsegg grófné, Erzsébet császárné akkori főudvarmesternőjének látogató-jegyét azon izenettel, hogy a grófné arra kér: látogatnám meg őt másnap déltájban. Ahogy kérte tiszteletemet tettem a grófné nagyon udvariasan, de meglehetősen hidegen fogadott. Szépasszony volt, s igazán impozáns női alak. Rövid szavakban tudatta velem, hogy a császárné ő felsége – királynéról akkor még nem volt szó – tőlem kívánna oktatást nyerni a magyar nyelvben és irodalomban. Kérdé: vajjon hajlandó vagyok-e ezt a missziót elfogadni? Erre kijelentem, hogy hála Istennek, régen túl vagyok azon az időn, amikor még órákat kellett adnom, de ő felsége kívánatát magamra nézve nemcsak parancsnak, hanem kitüntetésnek tekintem, s amennyire gyönge erőm megengedi, iparkodni fogok a felség bizalmának megfelelni. Amikor személyesen találkoztunk, Őfelsége elég folyékony magyarsággal előadta, hogy a magyar grammatikát megtanulta, nem szerfelett nehéz irályú magyar könyveket is megérteni képes, de szeretné magát tökéletesíteni s egyszersmind a magasabb színvonalú magyar irodalommal akarna ismerkedni… Az újabb kori írók között nevezetesen báró Eötvös József volt az, kinek művei iránt Őfelsége a legnagyobb rokonszenvvel viseltetett… Valójában azért is leveleztek, hogy Erzsébet gyakorolja a magyar nyelvet: „Szívből kívánnám önnél szebb ideje lenne mint nekünk itt…”.– írta a tanítvány. Báró Eötvös javaslata: ”Szívből kívánnám, hogy önnél szebb idő legyen mint nálunk…” A kapcsolat még akkor is megmaradt, amikor a kiegyezést, koronázást követően Eötvös báró vallás- és közoktatás miniszter lett: „Legjobb akaratom mellett nem találok több hibát Felséged levelében, s így mára nyelvmesteri hívatásomban arra kell szorítkoznom, hogy Felségedtől ezentúl hosszabb leveleket kérjek. Felséged tulajdonképpen azt kívánná, hogy javításaim mennél számosabbak legyenek… Annyira bírja a nyelvünket, hogy ha több javítást kíván, hosszabb levélre kell magát elhatároznia…” A levelezés félbeszakadt: áldott állapot stb. miatt, ettől függetlenül báró Eötvös József volt az, kinek művei iránt Őfelsége a legnagyobb rokonszenvvel viseltetett. Talán mondanom sem kell, hogy nem a filozófiai és politikai munkák, hanem a költemények voltak érdeklődését. Ε költeményeket egytől-egyig elolvastuk és nevezetesen a „Végrendelet” című kis vers volt az, mely ő felségét elragadtatásra bírta. „Kár, − mondá – „hogy testvérem, a nápolyi királyné, nem tud magyarul, mert ő igen élénk érzékkel bír az ilyek iránt!” „Ha felséged parancsolja” – mondám – „le lehetne azt fordítani németre.” – „Versben? – kérdé Őfelsége – „mert különben a költemény szépsége eltűnnék.” − „Talán versben is” – volt az én feleletem – „én magam is fiatal koromban sok magyar verset lefordítottam németre” „Hát csinálja meg!” – mondá Őfelsége. – Néhány nap múltán mondá Ő felsége: „A nápolyi királyné nevében meg kell köszönnöm önnek fáradságát. A vers rendkívül tetszett nővéremnek, meg is tartotta magánál a kéziratot.”


Himnusz

Homoky tisztelendő úr nem lepődött meg, amikor a tanítvány, azt kérte, hogy az egyik magyar újságból olvassák a Himnuszt. – Amint felséged parancsolja. Tehát fogjunk hozzá, mondta és a kezében lévő könyvből olvasta: „Isten áldd meg a magyart Jó kedvvel, bőséggel, Nyújts feléje védő kart. Ha küzd ellenséggel; Balsors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt; Megbűnhődte már e nép A multat s jövendőt.” Eddig olvasta a királyné a költeményt lassan, gondolkodva az ő kedves halk hangján. S most elkezdett kérdezni: – Nemde, kedves Homoky? Isten után vessző kellene, mert az a megszólítás? – Persze! Hogy kell ezt érteni: „Balsors, akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt?” – Isten, adj a magyarnak, akit balsors már oly régóta tép, üldöz, víg esztendőt, örömet, boldogságot. – Helyes, szép! A két utolsó sorban lévő gondolat nemde eredeti, nagyszerű? Úgy-e azt mondja a költő, hogy a magyar nemzet már annyit szenvedett, hogy nemcsak már elkövetett bűneiért meglakolt, hanem megbűnhődött azon vétkiért is, melyeket esetleg ezen túl, a jövőben fogna elkövetni? Én legalábbis ezt így értem Vajon helyesen magyarázom-e? Erzsébet valósággal rajongott a magyar Himnuszért, a császári udvarban a zongorakészítők is tudtak erről: a kottatartó díszfaragvány is a nemzeti ima első szavait lehetett olvasni. Sőt! Rudolf karikagyűrűjébe is a Himnusz első sorát vésték.


Ki beszél szebben magyarul?

Az többnyire ismert: nézetei ellenére Zsófia főhercegnő, aki egyébként is finoman szólva nem szerette a rebellis magyarokat ragaszkodott ahhoz, hogy fia, Ferenc József Magyarország leendő királya még gyermekkorában tanuljon meg magyarul. Rudolf trónörökösnek magyar tanítói, nevelői voltak. Az érettségi vizsgák egy részét éppen Gödöllőn tette le, olyan neves tanár előtt, mint pl. Toldy Ferenc akadémikus. A jól sikerült vizsgán jelen volt a királyi pár is, Erzsébet megkérdezte a szigorú tudóst: –Ugyan bizony mondja meg kedves tanár úr, melyikünk beszéli a magyar nyelvet különben, én-e vagy Őfelsége? Toldy egy pillanatig késett a válasszal? S amikor éppen megnyitotta a feleletre a száját a királyné megelőzte mondván: – Tudom, mit akar felelni; nemde azt, hogy a király jobban, én meg szebben beszélem a magyart. Toldy helybenhagyólag mosolygott.


A királyné bátyja is tanult magyarul

Erzsébet bátyja, Lajos bajor herceg, meg akart tanulni magyarul, Ezért kérdezte húgától: miként sajátíthatná el leggyorsabban a magyar nyelvet. Íme, Erzsébet válasza: „a nyelvtant ugyan meg kell tanulnod, hogy később könyveket olvashass, de abból beszélni aligha fogsz meg tanulhatni. Hanem fogadj magadnak egy magyar kocsist, parancsolj neki sok mindent, csevegj vele sokat, figyelj feleleteire és így gyorsan elsajátíthatod elméletileg és gyakorlatilag a mi magyar nyelvünket.” Mint arról könyvében Simon Péter is írt, a herceg megfogadta felséges testvére tanácsát és így tanult magyarul…


A trónörököst elfenekelték

A 150 esztendővel ezelőtti farsang legjelesebb eseménye a Vigadóban tartott polgári bál volt, természetesen a felséges pár részvételével. Az uralkodó nejének kék bársonyba kötött, arannyal díszített albumban adták át a táncrendet, gyémántokkal kirakott E-betű jelezte a személyes használatot. Bár a hölgyek nagyon szerettek volna táncolni, de erre csak Ferenc József és Erzsébet távozása után adódott lehetőség… A főtéma azonban a legmagasabb rangú vendég hölgy ruházata volt: fehér ruha, zöld leveles, piros rózsákkal díszítve és gyöngy fejdísz. Társalogni viszont lehetett, elsősorban az urak között váltott ki érdeklődést,, hogy Ferenc József Mezőhegyesre készül az ottani ménes megtekintésére. A szebbik nemet más tartotta izgalomban. Tényleg igaz, hogy Erzsébet sorra járja a kórházakat, és személyesen érdeklődik a sebesültek állapota után. Mi több legutóbb a Rókus kórházban meg is kóstolta, mit esznek a katonák. Egy kis darabot levágatott az ebédre kikészített húsból. Elégedett volt vele. Sőt, ha valamelyik kórteremből ezt hallotta: – Én is Solferinónál sebesültem meg – , azonnal az illető ágya mellé sietett. Részvétet kifejező magyar szavak nagyon jól estek a katonának. Sőt a másnap küldött néhány forint adomány is. Így terjedt aztán szájról-szájra az a hír is, hogy az uralkodó neje Gödöllőre is készül… A várható látogatás hírére készülni kezdtek a gödöllőiek. Takarították a kastélyt, rendezték a parkot. És közben találgattak, kivel is jön Erzsébet. Ferenc Józsefre véletlenül sem tippeltek, ő már magyarországi körútjuk során, 1857-ben járt a Grassalkovich palotában, kislányuk, Zsófia halála miatt felesége akkor nem tartott vele. Egyébként is leköti a porosz-osztrák háború. Volt idő, amikor már Bécsben is lehetett az ágyúszót hallani, ekkor adta ki a parancsot a legfőbb hadúr: pakolják össze a koronaékszereket és vigyék Magyarországra. Ott biztosabb helyen vannak. Hasonlóképpen gondolkodott legféltettebb kincseiről, a családjáról. Feleségét és két gyermekét Budára menekítette… A kis család Zugligetben, a Kochmeister villában lakott…Ott a budai polgárok szeme láttára és füle hallatára porolta ki a trónörökös fenséges fenekét felséges édesanyja. Rudolf gyümölcsöt csent a szomszédék fájáról.


Halálának pillanatától, immáron 130 esztendeje várjuk, kiderüljön mi is történt Rudolf trónörökössel Mayerlingben. Apja, Ferenc József minden vele kapcsolatos iratot igyekezett megsemmisíteni, még beszélni sem szabad volt róla. Ha mégis előkerül egy-egy ismeretlen levél, feljegyzés, a történészek lelkesednek: ki derül az igazság. A magyarok rajongásig szerettek volna a trónon látni, egy, az aradi kivégzések terhe nélküli uralkodót. Az imádott Erzsébet királyné egyetlen fiában, Rezső királyfiban sokak reménye veszett el azon a hideg téli napon. Annak idején, mai divatos fordulattal élve: jól elvarrták a szálakat. Özvegye, Stefánia belga királylány, nem mellesleg József nádor unokája, nem régen magyarul is megjelent visszaemlékezéséből sem tudtuk meg a biztosat. Ettől függetlenül érdekes olvasmány. A kérdés változatlanul az, hogy önkezével vetett véget életének Vetsera Mária, majd követte a halálba a nős trónörökös? Vagy gyilkosság áldozatai lettek? A kastélyhistóriák. hu tavaly, születésének évfordulóján, a királyfi rovatban már foglalkozott a koronaherceg életével. Most halálának évfordulóján a naptár rovat mellett ezeket az anyagokat is figyelmükbe ajánljuk. Olvashatják róla az irodalom rovatban Gárdonyi Géza, Gyulay Pál Jókai Mór, Mikszáth Kálmán és Vajda János írását és versét. Különlegesség a film, zene rovatban: Kálmán Imre, nálunk nem játszott, Rudolfról szóló zenés játékának részlete.
Illlusztráció: balra a szerető: Mary Vetsera, középen korabeli rajz, jobbra: az özvegy Stefánia.
Előzetes: a tragikus történet egyik megkerülhetetlen személyével. Maria Larisch-Wallersee életével legközelebb foglalkozunk.
kastelyhistoriak@gmail.com
Gödöllő és környéke volt Ferenc József kedvenc vadászterülete, összesen több mint 52 ezer holdon cserkészhette Őfelsége és sok-sok koronás fő a szarvast, őzet, vaddisznót, fácánt, foglyot, nyulat, szalonkát.
1867-től, amikor a terület a koronauradalom része lett, 1874-ig a vadászattal kapcsolatos teendőket a helyi erdőhivatal intézte. 1874-től a Királyi Udvari Vadászati Hivatal szervezete és irányította a vadgazdálkodást és a vadászatokat.
Rudolf egészen kis korában, kilencévesen, a Salzkammergutban lőtte első szarvasát, Ferenc József örömmel gratulált neki. Később szinte csak a vadászat volt az egyetlen téma, amely összekötötte apát és fiát. Hiába igyekezett a trónörökös, nem mindig sikerült zsákmányt szereznie. Az atyai dorgálás nem maradt el:
Sajnálom, hogy az irigylésre méltó kezdet ellenére a vadászaton mindent eltévesztettél, és csak azt remélem, hogy a jövendő vadászatokon, amelyekre lesz még lehetőséged, jobban fogsz lőni. Más dolog szelíd állatokat lelőni egy unalmas állatkertben, és megint más a hegyek között igazi vadat elejteni. A fő azonban, hogy ne veszítsd el a bátorságokat, és minden új vadászatra azzal a meggyőződéssel indulj, hogy találsz.”
Mindössze tizenegy éves volt a trónörökös, amikor elkezdte vadászati kirándulásait Gödöllőn. Nem hitelesebb tanú, mint Kallina Károly erdőmester jegyezte fel: „Őfelsége 1869-ben először kezdte meg vadászati kirándulásait itt telvén el a vadászat iránt azon lovagias, nemes szellemmel, amely nem csupán a fegyverforgatásban nyilvánul, hanem a természet és az abban szabadon élő állatok életének, szokásainak tanulmányozására is ösztönöz. Ebben talált később legnagyobb élvezetet és kitűnő tollának szorgalmas forgatása által ezt örökítette meg az egész vadászközönség számára.
Természetesen, Rudolfot elsősorban a madarak érdekelték. Az erdészetben dolgozók is tudtak erről a szenvedélyéről. Az Isaszeghez tartozó szentkirályi leskunyhó közelében rendszeresen csalit, döghúst helyeztek el, a sasok éles látásukkal észrevették és rájártak.
Bécsben és Budapesten is röviden trónörökös-műnek emlegették Rudolf nagyszabású vállalkozását, az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című sorozatot.
Rudolf főherceg pontosan tudja mit szeretne: tíz esztendővel korábban, 1874 őszén a gödöllői kastélyban, – hosszas tanulmányok után – három órán keresztül vizsgázott az Osztrák Magyar Monarchia statisztikájából, földrajzából, a dunai tartományok néprajzi viszonyaiból. Egy évtizedig érlelte a gondolatot, gyűjtötte az anyagot, kereste a megfelelő szakembereket. (Azokban az években kiegyensúlyozott volt a házassága, boldogan játszadozott kislányával.)
Eredetileg úgy képzelte, hogy a birodalom területén élő nemzetiségek egyenrangúan szerepelnek majd, de ezt a magyarok nem hagyták annyiban. A legfontosabb célkitűzés, hogy az egységesen irányított Monarchiát mutassanak be, nem válhatott valóra. A magyarok ragaszkodtak a dualista állam dualista megjelenéséhez. Így lett német nyelvű változat főszerkesztője lovag Josef Weilen, a magyaré pedig Jókai Mór.
Magyar írók társaságban
A magyar szócikkek, különösen a „kedves Gödöllővel” foglakozók nagyon érdekelték. Úgy tervezte, néhány napra eljön a kastélyba, körbejárja a környéket, hogy mindenről, ami fontos élményszerű beszámolót tudjon adni. A betegsége azonban egyre súlyosbodott. A várva várt utazás elmaradt
„Kedves Weilen!
Eddig nem tudtam megírni a gödöllői vázlatot. De hétfőn Mayerlingbe megyek, lesz néhány órányi időm, hogy a Gödöllőről szóló dolgozatot befejezzem. A rendelkezésemre álló anyagot átnéztem, amilyen hosszú, olyan szegényes, és keveset lehet felhasználni belőle. Remélem, szerdán vagy csütörtökön látom, és akkor átadom a kéziratot. Szívélyes üdvözlettel. Rudolf
1889. január 28.”
Január 30-án holtan találták Mayerlingben!
Rudolf hagyatékában a Weilennek írt levél mellett megtaláltak azokat a kéziratokat, amikről olyan lesújtó véleménye volt a trónörökösnek.
1898 őszén, Gödöllőn, mint szerte Magyarországon, Erzsébet királynét gyászolták. A Gödöllő és Vidéke az év 7. számának irodalmi mellékletében érdekes írás jelent meg dr. Hermann Antal tollából:
…Mint a magyar kiadás főszerkesztője a trónörökös legmeghittebb barátja (méltóak voltak egymáshoz) – Jókai Mórról van szó – nekem mondá, még 1889. január 29-én azt írta neki Mayerlingből a trónörökös, hogy Gödöllő leírásán dolgozik…
A kegyetlen végzet kiszakasztotta a legszebb lapot, melyet Ő írt volna meg Gödöllő történetébe. Jó idő múlva vissza kerültek a budapesti szerkesztőséghez a Gödöllőre vonatkozó irodalmi eszközök, (a kéziratos jegyzeteket kivéve) melyeket magával vitt volt a megdicsőült.
Gödöllő számára úgyszólván az utolsó perczben más leírásról kellett gondoskodni. Olyanról, aki méltó legyen hozzá, aki rajongó szívével és ragyogó tollával egy kis remeket alkotott volna Gödöllőről és méltó legyen e helyhez, melyet az imádott királyi család magyar otthona szentté avat minden hazafi előtt. –E szép, e kényes feladatra Marczali Henrik egyetemi tanárt, a nagy történetírót sikerült megnyerni. Feladatát fényesen oldotta meg a kitűnő tudós és író.