KASTÉLYHISTÓRIÁK

IRODALOM

Mikszáth Kálmán Rudolfról

Egy téli reggelen 1889-ben a mayerlingi mulatókastélyban halva találták Rudolf királyfit. A minden rémmesénél bonyolódottabb katasztrófa megdöbbentette az egész országot, mely a katonai kabátok hajtókáin túllátó derék királyt várt benne. Az eset ma sincs kiderítve alaposan és talán sohasem lesz. Az udvar szinte szembeütő ügyetlenséggel takarta a valót. Az udvar erőnek erejével öngyilkosnak akarta feltüntetni a királyfit. Istenem, mit titkolhatott? Mi rosszabb érhetne egy annyira katolikus Habsburgot, mint a király, hogy a fia önkezétől hal meg s tőle a csekélyebb intelligenciájú püspökök, saját országaiban még a harangszót is megtagadják? Túl azon a mértéken, melyben alattvaló királya bánatából részt szakít, Jókait a szörnyű tragédia villámként sújtotta. A képviselőházból, ahova a hír január 30-án délben érkezett meg, teljesen összetörve botorkál haza. Az a szívélyes viszony, mely köztük fennállott, az autoszuggesztió útján gyorsan, mint a gondolatok szoktak száguldani, olyan kapoccsá nőtte ki magát, hogy annak eltörése nem járt megrázkódtatás nélkül.


Az öregúr nem aludt, nem evett, bezárkózott szobájába s csak harmadnapra, febr. 2-án jajdult fel a Nemzetben, »Vezércsillagom«-nak nevezve a szerencsétlen herceget, ki országok urának született mindenféle örökösödési törvények, jegyzőkönyvek, anyakönyvek, pragmatika sanctiók és egyéb papirosok szerint, de a Végzet különös szövevényeihez képest méltóság nélkül kellett meghalnia, a szentimentális gyógyszerész-segédek halálával.
Jókai bánkódása ha enyhült is idővel, ez az emlék mindig fájt neki. S tolla mindig elsikamlott, ha ez emlékektől izzó lett. Egyik akadémiai felolvasásában azzal hozta nagy bámulatba hallgatóit, hogy Rudolf királyfi halálát, mint a világszabadságnak hozott önfeláldozását tüntette fel.
Az emberek összenéztek ijedten, hogy mi történt Jókaival? Ez már több mint komédia!
Nem volt ez komédia. Ő azt szentül hitte. Hiszen azért merte megírni. Mert ha nem hiszi egész bizonyosan, akkor tudta volna, hogy kinevetik érte; ettől pedig mindig félt.
Az »Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben« patronusságát most a királyfi özvegye, Stefánia vette át, de Jókait innentől már csak kevéssé érdekli. Még ugyan tervez bele néhány cikket Komáromról, a Székelyföldről, beutazza leírás céljából Debrecent, Kecskemétet, hol nagy fénnyel és roppant áldomással fogadják: az utóbbi helyen régi tanulótársait összegyűjtik és a leányokat akikkel jogászkorában ismerős volt; bizony őszhajú, ráncos képű matrónák azok már.
A sok halálos díszebédeken és vacsorákon még csak átküzdötte magát, de a cikkekből nem lett semmi, azokat örökre tollába szorítja a debreceni baleset. Ugyanis megírván nagy ambícióval a kálvinista Rómát, kefelenyomatban szokás szerint elküldte kézirat gyanánt megtekintés végett a helybeli szakértőknek. Azok elolvasták, helybenhagyták, el voltak ragadtatva. Egy példány azonban valamely újságíró kezébe került s az leközli a helyi lapban. Jókai megharagszik s nyilatkozik a fővárosi lapokban, hogy ez irodalmi lopás. Mire megharagszik a debreceni újságíró is és kijelentvén, hogy azért közölte, mert ki akarja mutatni, hogy a közlemény elejétől végig tele van alaptalanságokkal, hibákkal, tévedésekkel és valótlanságokkal, egyszeribe ki is mutatta maró gúnyolódó kritikában. Ez aztán Jókait annyira lehangolta, hogy több etnográfiai cikket nem írt a trónörökös könyvébe. »Csináljátok, ahogy tudjátok«, hagyja rá egészen Nagy Miklósra.
Még föl-fölsürgönyözi néha a szép özvegy Laxenburgba vagy Bécsbe szerkesztőségi gyűlésre s érintkezik néha Weilen barátjával, az egyöntetűség és paritás sokszor megzavart kérdéseiben, s ilyenkor könnyekben tör ki a vén fiú, ráemlékezve a királyfira, ami fölött titkon nagyokat csodálkozik a hideg osztrák, de már öröme nincs a könyvben. A vezércsillag, a vonzóerő a kapucinusok kriptájában porladozik. Az udvarral való érintkezésből, mely annyi örömet okozott neki, ami most még megmaradt, nem elégíti többé ki. Vége van. Játéka összetört.
»Engem már nem érhetnek csapások – kiáltott fel a tavasz elején egy újságírói lakomán melankólikus tósztban, a mayerlingi esetre célozva, mert szertelen volt sirámaiban is -, én már mindenemet elvesztettem.«

Gyulay Pál: Tanács

Kiket szeretsz s a kik szeretnek
Ha bántanak, ha megsebeznek:
Ne haragudj’ rájok sokáig!
De öntsd ki a szived’ s ha letörléd
A fájdalom kicsordult könnyét:
Bocsáss meg! hidd, enyhedre válik.

Oh egymást hányszor félreértjük
Szeretteinket hányszor sértjük,
Bár szivünk épen nem akarja.
Mi is talán vérzünk a sebben,
Nekünk fáj még élesebben,
De büszkeségünk be nem vallja.

Ne légy te büszke, légy őszinte,
Hived legott azzá lesz szinte,
Oszlik a gyanú, megenyhül a bánat:
Oly váratlan jöhet halálunk
S ha egymástól haraggal válunk,
A sirnál késő a bocsánat.

„A királyt látom, térdel az oltár lépcsőjén.
Innen, a nagy távolságból még ifjabbnak és szokatlanabbnak vélem őt. Önkéntelenül Szent Imre herceg alakja tűnik fel a képzeletemben, akinek üvegfestményét itt láttam valamikor e templomban. Csak azok érezhették át a király áhítatos, szinte önfeláldozó magatartását az Úr szolgái előtt térdepelvén, akik gyermek- és ifjúkorukban sokat jártak a templomokba. Olyan volt e percben a fedetlen fejű, fürtös hajú, piros kabátos ifjú, mintha most szállna el a mennyekbe a lelke, hogy Istentől kérjen felhatalmazást ahhoz, hogy a szent magyar királyok koronáját homlokára tehesse.
A legnyugodtabb lelkek is bizonyos szokatlan borzongást érezhettek e percekben. A király lelke Istennél van. Talán mint egy hófehér galamb repült fel az égbe, mindig magasabbra emelkedvén fénylő szárnyain, túl a földön, túl a felhők borúján, majdnem oly kicsiny már, mint egy fénylő csillagocska… És lendülő megadással veti magát az Úr zsámolya elé.
Ekkor térdepelt másodszor IV. Károly az oltár lépcsőin, midőn is olajjal megkenték.
S ez időtől kezdve úgy járt-kelt a király a ceremóniák előírása szerint, a sekrestyébe, ülőhelyére, majd ismét vissza az oltárhoz, mintha valóban távol, Istennél volna a lelke.
Csodálatos, emberfeletti dolog ez, hitetlen olvasó az Úr 1916-ik esztendejében, midőn már csaknem elfelejtettük, hogy van valaki felettünk.”
(Részlet Krúdy Gyula A koronázás című írásából)

Erzsébet, mint névnap, lírai köszöntések…

Petőfi Sándor: A NÉGYÖKRÖS SZEKÉR

Nem Pesten történt, amit hallotok.
Ott ily
regényes dolgok nem történnek.
A társaságnak úri tagjai
Szekérre űltek és azon menének.
Szekéren mentek, de ökörszekéren.
Két pár ökör tevé a fogatot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.

Világos éj volt. A hold fenn vala;
Halványan járt a megszakadt felhőkben,
Miként a bús hölgy, aki férjinek
Sírhalmát keresi a temetőben.
Kalmár szellő járt a szomszéd mezőkön,
S vett a füvektől édes illatot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.

A társaságban én is ott valék,
S valék szomszédja épen Erzsikének,
A társaságnak többi tagjai
Beszélgetének s énekelgetének.
Én ábrándoztam s szóltam Erzsikéhez:
„Ne válasszunk magunknak csillagot?”
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.

Ne válasszunk magunknak csillagot?”
Szólék én ábrándozva Erzsikéhez,
„A csillag vissza fog vezetni majd
A mult időknek boldog emlékéhez,
Ha elszakaszt a sors egymástul minket.”
S választottunk magunknak csillagot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.

(Borjád, 1845. szeptember 26–október 7. között.)

Juhász Gyula: ERZSÉBET NAPJA

Ne zokogj máma, zokogó tenger,
Hagyj föl a búval és a keservvel,
Kit ringattál, mint gyermeket anyja:
Ma van nevenapja!

Suttogj ma lágyan, alpesi erdő,
Légy ma szelídebb, légy ma merengő;
Aki lombodnak búsult alatta:
Ma van nevenapja! 

Letarolt rétek, szomorú tájék,
A hervadás ma örömre váljék,
Ki égből óva néz a magyarra:
Ma van nevenapja! 

1900

Két évvel a királyné halála után írta a verset a költő…

József Attila: KELTEZETLEN TÖREDÉKEK

Ugy élsz szivemben, Erzsi, mint a bánat,
mely édes emlék izével etet.
Ha barna nagy szemed reám veted,
trillák szöknek, reggeli lárma támad,
mint napkeltekor. Kél a vágy utánad
beragyogván a végtelen teret.
Nem félsz-e, hogy ki téged így szeret

Szabó Lőrinc: NÉVNAP

Forduló volt: gyanutlan emlegették
a szót, mely őt is jelölte; de csak
idegenek; reméltem, tán akad
köröttem szív, melyben rezzen az emlék,
vagy lélek, amely tudja, mit szeretnék
(engesztelődjék minden áldozat!):
de nem! – s az én szám is csak másokat
híva hagyta el a fájó keresztnév:
annak neve, aki a legnagyobbat
adta nekem, amit szerelem adhat,
azé, ki sírjából is megdobogtat:
a név, a másnak gyűlölt, becstelen,
az üvegálarc piros szivemen:
a te neved, szegény Erzsébetem.

Juhász Gyula: Vértanúink
1918. október 6.


ADY ENDRE:
ERZSÉBET

Csillagsugáros, szeptemberi este volt. Ragyogó, megejtő, mint az őszelő éjszakái mind…
Pihent, szunnyadt már a legmagyarabb város, nem volt nesznyi zaj falai között; talán a kávéházak lármás vendégeit is egy titkos, szívbe lopódzó előérzet, sejtés hallgattatta el.
Százszor megemlegetett, nehéz emlékű éjszaka volt az.
Megrezzentek a föld drótidegei, s reszketve írták le a hírt: meghalt a Nagyasszony, megölte egy hitvány orgyilkos keze…
Nem tudtunk, nem akartunk hinni a hírnek, de meggyőzött a szívünkbe szállt csalhatatlan érzés.

Halálának 100. évfordulóján Genfben,
a tó partján avatták fel Philip Jackson alkotását

Meghalt a mi nagyasszonyunk, elhittük, bár átkoztuk a hitet, mely szívünkbe szállt.
És megrázó volt nézni a felriadt népet.
Elnémult a beszéd minden ajkon, jajszó lett az előtörő dalból.
Óh, felviharzott érzések, ki tud benneteket feltámasztani?!
Erzsébet… Egy nemzet hite volt ez a név.

Évszázadok óta nem hintett semmi fényt reánk megszentelt, áldott koronánk gyöngye. Évszázadokig lestük az áldást szent ereklyénktől s az ékesített tróntól, de István koronájának minden köve csak a mi fájdalmunk megjegecesedett gyöngye, csak a mi megszégyenítésünk megsiratott köve volt.
Szerető szót nem hallottunk; az Erzsébet szíve volt az első szív, amely megértette egy sokat szenvedett nép szánalmas, néma keservét.
Nem volt Ő a mienk. Más volt a nyelv, melyet anyja tanított, más a szív, mely idegen eszményekért tanult meg lángolni.
De ez a szív nemes és tiszta volt. Szeretet és az igazság vágya dobogtatta meg, és – női szív volt…

És a női szív az, mely az igaz és szép iránt legfogékonyabb…
Megszeretett bennünket. Talán a végzettől Golgotára szánt lelke mibennünk talált rokonokra, hiszen mi már akkor végigjártunk sok-sok keserves Golgotát.
Szeretett bennünket. Éreztük és viszonoztuk nemes szívének drága vonzalmát.
Harcolt is érettünk. Ne nézzük számoló szemekkel az eredményt.
Annyit kivívott, amennyire a szív képes az önző gondolkozással szemben.
Szeretett bennünket, s legyen ezért a szeretetért az ő neve, az ő emléke örökre áldott.

Óh, mert olyan ritkán értik meg a mi szívünket, s olyan keveset kaptunk mi a mi uraink vonzalmaiból!…
Legyen áldott az átszúrt szívű mártír, ki az ő szívét soha meg nem értett nép templomában nyugszik, s örökre élő szelleme súgja meg azoknak, kikre rájuk fér: érdemes a magyart szeretni!…

Debreczen 1899. szeptember 9.

A. E.

JÓKAI MÓR:
Erzsébet 1898

Van egy vallás, melyben minden felekezet, minden kultusz igaz hívei egyesülnek, melynek oltárát mindenki magával hordja, templomát soha el nem hagyja. E vallás parancsait is Istenkéz írta; de nem kőtáblára, hanem az emberi szívekbe. Ez az emberszeretet és a honszeretet vallása.
Harangszó, zsolozsma, imádság mind Istent dicsérik, de legjobban dicsérik az urat az emberi jótettek.
Aki egy elárvult családot jobb sorsra felemel, aki a kétségbeesetteknek életkedvét visszaadja, aki elkeseredett ellenfeleket egymással kibékít, az bizonyára mind híve e vallásnak.
Hát az, aki egy egész országot emelt fel jobb sorsra, aki egy kétségbeesett nemzetnek életkedvét visszaadta, aki trón és ország közötti viszályt kiegyenlíteni segített, ne mondjuk-e azt e vallás szentjének? Az emberszeretet és honszerelem vallása szentjének!
Az volt a megboldogult királynénk, Erzsébet. Mindenütt így látom őt magam előtt. Elkezdve azon a hófehér ruhás szeráfi alakon, mely őt mint menyasszonyt tünteti fel: dicsőn uralkodó királyunk legbelső szobájának egyedüli dísze, végig azokon a tüneményes képeken, amikben mint áldó nemtőnk, mint őriző angyalunk közöttünk járt, egész addig a gyászruhás Mater dolorosa alakig, mindenütt a szentek glóriáját látom körüle sugárzani.
Fényes és utolérhetetlen mintaképe volt ő egy királynénak, de fényes és követésre méltó mintaképe a gyermekeit szerető anyának, a hazáját szerető honleánynak, az emberszerető védasszonynak.

Amit hatalom, férfierő, bölcs ész nem bírt megoldani, azt a szerető női szív megoldotta, összeköté.
Erzsébet királyné nevét emlékszobrok, mauzóleumok fogják megörökíteni, de minden ércnél, márványnál tartósabban fogják ezt fenntartani azok az intézmények, melyek az ő áldott védnöksége alatt a szenvedő emberiség s az előre törekvő nemzeti mívelődés javára keletkeztek. – Ott, ahol a szenvedés örök, ott hangzik valóban az örök ima: s ahogy a szenvedést felváltja az enyhülés, úgy következik az imára a beteljesülés, mindennap, amíg csak szenvedők lesznek a világon, akik az égre emelik kezüket, s onnan várják megszabadításukat.
A szenvedők, a hazájuk sorsán töprengők, a jövendők felett kétségbeesők mind-mind őt keresik ott az égben: eltűnt védangyalukat, Erzsébet királynét. És bizonyára ott találják.
Nem hagyhatott ő el bennünket: annyi millió szív szeretetének sugarai visszavonzzák őt a hazához, s ki életében áldó nemtője volt nemzetünknek, égbeszálltával védszentjéül fog megdicsőülni.
Életében két koronát viselt: egyik a királyi aranykorona, másik a mártírok töviskoszorúja. Mi hisszük és valljuk, hogy most már a harmadik korona is dicsőíti fennkölt homlokát: a megdicsőültek csillagokból font aureolája.
A legmagasabb helyről ezt a szót hallottuk a legnagyobb fájdalom kitörésében: „Ha tudnák a magyarok, miket tett őérettük a megdicsőült királyné!”
…Tudják.
Nincs honleány, nincs hazafi, akinek a krédójából ez a tudás hiányoznék.
S amíg a magyar szívekben forró vég fog bugyogni, addig bizonyára mindig ünnepnap lesz e hazában Erzsébet királyné nevének, születésének és halálának napja. Ma is összejöttünk a Te emlékedet megünnepelni, óh, megdicsőült királynénk, nem hogy mi imádkozzunk teérted, hisz Te az örök üdvösséget megérdemelted egész életed minden cselekedetével, hiszen Te viselted szívedben az Istenanya tőreit, hisz Te csak az erényeket ismerted, a bűnöknek még a fogalmát sem, a Te lelked fehér köntösére egy foltja nem vetődött a földi homálynak. Te már ott ülsz a szenteknek sorában, s látod színről színre az Istent; de mi kérünk Téged esedezve, hogy te imádkozzál miérettünk a népek Atyjához, a királyok királyához, hogy áldja meg, védje meg a mi jó hazánkat, adjon népeinknek békességet, egyetértést, hűséget és kölcsönös szeretetet, s áldja meg hosszú élettel, dicsőséges uralkodással a mi szeretett királyunkat, akit a Te angyali szellemed ihlessen az égből, amint egykor a földön, hogy népeinek boldogságában találja örömét, dicsőségét. Amen.

MIKSZÁTH KÁLMÁN

A királyné meghalt

Megölték. Gyilkos kéz oltotta ki életét. Annak a törékeny szelíd asszonynak az életét, aki sohase vétett a világon senkinek. Aki szent volt a maga anyai fájdalmában és beteg volt, inkább csak árnyék, egy szenvedő Madonna. És mégis tőrrel verte át a szívét egy gyilkos örök szégyenére és gyalázatára az emberi nemnek – csak emberben akadhat ily utálatos állat. Nincs ehhez fogható legenda a világon. A legszörnyűbb a földkerekség rémmeséi közt. Olyan megrázó, mintha a gondviselés szűz Máriát, akinek a szíve sebektől vérzett, orgyilkos kezére engedi át, hogy az is verjen a szívébe még egy tőrt.

A Magyar Nemzeti Múzeumban őrzik a ruhát, amiben megölték a királynét.  Az archív fotón jól látszik a szúrás helye

Messze idegenből jön a részitő hír, mely mélységes gyászba borítja az egész országot. Nem lehet azt szavakkal leírni, mit vesztett Magyarország. Mi volt ő nekünk. Nem is tudjuk első pillanatra, vagy soha se. Valami misteriósus dicsfény födi az ő alakját, mintha régen, nagyon régen élt volna egy királyné, aki minket nagyon szeretett, aki értünk sokat tett. Hogy mit tett, nem bírjuk elemezni, történetkönyvek, okmányok, krónikák nem hirdetik világosan, de az érzésekben ott él és mint bizonyosság él az a tudat, hogy ez a szent asszony őrködött a nehéz órákban Magyarország fölött, hogy az ő szívéből, melyet most átvert a gyilkos tőre, fakadtak ki elsőbben azok a sugarak, melyek most elöntenek fényükkel, melegükkel. A másik szőke asszony az isten anyja, akinek az alakja a pénzeinkre van verve, csak édestestvére ennek a mi érzéseinkben. Egyforma rangban él a kettő a hármas halom és kettős kereszt országában.
Hiszen más nemzetnek is van királynéja – de az csak a király felesége egyebütt. S ha az meghal, a nemzet sajnálja a királyt ha szereti, részt vesz a gyászában, sir vele, leteszi végső hódolatát a koporsónál.
De ez más. Oh, ez más. Hiszen belejátszik mélységes bánatunkba szegény jó királyunk fájdalma, akit ragyogó trónusán kemény próbákra tett ki a végzet és nincsen magyar ember, aki ne gondolna az ő végtelen bánatára is, hallani lehetett az utczákon, mikor a hír elterjedt estefelé, a hangos felkiáltásokat: “Szegény királyunk! Szegény királyunk!” – de ez csak egyik fele a megmérhetetlen gyásznak és szomoruságnak, mely a nemzetet elfogja. Elég csapás az, ami ebből magunkat ért.
Mintha egy jótékony nemtő halt volna meg. Nem érezzük többé fölöttünk, vagy magunk mellett. Üresnek tetszik a világ körös-körül ő nélküle. Egy fogalom tűnt el, melyhez hozzá nőtt egész lelkünk, egy szinte észrevehetetlen, de biztosan sejtett erő, mely nevelte a mi erőnket, egy templom omlott össze a hittel, vigasztalással együtt. Mind ennek vége azzal a királyi árnyékkal, mely tova suhant az öröklétbe, az enyészet fönséges boltívei alatt; összerezzenünk, megrázkódunk és úgy érezzük, mintha magunkra maradtunk volna.
Királynénk hiszen sok volt, királyaink mindig házasodtak, hogy utódaik legyenek, de messze-messze kellene mennünk a történelemben, át a Habsburgokon, az Anjoukon, az Árpádokig és még az Árpádoknál se lehetne megállni mindjárt közel, hogy egy ilyen alakra találjunk, mint Erzsébet királyné, akit a nemzeti érzés poétikus aranyszálakkal oda kapcsolt, oda szőtt minden mozzanathoz, mely fejlődését, boldogságát jelzi.
Az országgyűlés holnap összeül s kimondja a harmincnapos gyászt. Az ország minden kis templomában megszólalnak a gyászharangok. Meggyúlnak a gyertyák az oltárok körül és eljönnek őt siratni az egyszerű földmívesek. Mind, mind eljönnek. Senki se marad otthon azokon a napokon, mint ahogy nem alszik senki ezen a fekete éjszakán, mikor a hír szerteröppen, hogy őt megölték és mindenki rágondol és a szegény elszomorodott királyra. Aztán megint összejön az országgyűlés, még mindig fekete ruhákban fognak ott ülni a honatyák és törvénybe iktatják a szeretett királyné emlékét és elrendelik, hogy pompás szobor emeltessék az ő dicsőségére.
De hát azért ő még se lesz itt többé. Országgyűlés őt vissza nem adhatja. És ha valami nagy bajunk lesz, nagyon szegények, elhagyottak leszünk őnélküle. Olyan jó volt, olyan vigasztaló volt ő reá gondolni azelőtt.
Szállj, szállj az égbe Wittelsbach Erzsébet, Magyarország patronája s hófehér szárnyaddal oszlasd szét a felhőket rólunk onnan is.

A királyfi az irodalomban

Az írófejedelem, Jókai Mór nemcsak alkotótársa, hanem jó barátja is volt a trónörökösnek, Nem tudta magát túltenni a tragédián, egyik utolsó regényében egyértelműen őt jeleníti meg.

Jókai Mór:

Ahol a pénz nem isten

A következő napon (még mindig tartott az eső) ismét a sakkozó-asztalnál találkoztunk a Capitanóval. Az utolsó partit azzal nyertem meg, hogy egy pionnal elütöttem a királynéját. – Hogy én ezt nem vettem észre! Bosszús volt, nem akart új partit kezdeni. – Inkább beszéljünk a szokott tárgyunkról, a fegyverről, az emberölésről. Volt rá tárgyam az elmúlt tizenkét év történetéből. – Te ismered Svájcot? – kérdezém a Capitanótól. – Nagyon jól. Az az ország az eszményképem. – Méltán. Ebben az országban lett törvénnyé emelve a „ne ölj!”. Eltörültetett a halálbüntetés. Juszticia kezéből kivették a pallost. Még az államnak sem szabad embert ölnie. – Az éltet Isten adta, Isten veheti el. – Hadsereget sem tart Helvécia. Akik regényes hegyei közt születnek, azok a fiúk nem lesznek katonákká; nem tanulják a puskával bánást, nem esnek le a lóról. – És mégis megőrzik a hazájukat. – Három nemzet nyelvén beszélnek, s nem vesznek rajta össze. – Dobszó, trombitaszó nem zavarja nyugalmukat. – Se véderő-vita. Hanem a paradicsomi állapotnak egy nagy árnyoldala van. – Mi lehet az? – Hogy éppen ott üti fel a fészkét az anarchia. Az az egész társadalmat aláaknázó szövetség, mely nem tiltja, de parancsolja az emberölést, mindenféle fegyverrel, bombával. – Nem olyan félelmes az, mint amilyennek híresztelik. – Csak egy esetet mondok el, mely ezelőtt öt esztendővel történt Genfben. Volt a magyar nemzetnek egy élő szentje: egy mártírnő. Erzsébet királyné; kinek szívét annyi sorscsapás érte, s ki azokat mind hős lélekkel viselte. – Volt? – kérdé megdöbbenve a Capitano. A Donna is leszállt a szövőszékről, s odajött; a férje vállára támaszkodott. 88 – Fájdalom, „volt”. Amerre járt, mindenütt tisztelték, szerették, sajnálták, imádták. Ezt a köztünk járó szentet a Svájcban sem kísérte testőr, fegyveres rendőr nem vigyázott jártárakeltére: egyetlen udvarhölgye volt a kísérője. Így történhetett meg, hogy mikor Genfben a gőzhajóhoz ment, egy őrjöngő anarchista megrohanta, s azt a nemes szívet átverte tőrével. A Capitano felordított, mint egy halálra sebzett vad. S két kezét arcára csapta: sírt. A Donna reáborult, fejét eltakarva karjával. …Én elsiettem a szobából: ennek a kriptának a rejtélyébe továbbhatolni nem szabad.

Vajda János:

A meyerlingi halott

Egy királyfi, szép, jó, kedves,
Eszményképe ifjuságnak,
Aminőt olykor szerelmes
Szűzek álmaikban látnak…
Ép, erős testben, lélekben.
Leventék virága, éke.
Sok nagy ország, nép egyetlen
Reménysége, büszkesége.
Ami drága e világon,
Mit kivánhat epedő szem,
Ami sok másnak csak álom:
Bírja mind valóban, bőven.
Szép fiatal felesége
Szende, mint husvéti bárány.
Egy kis lány repes feléje,
Angyal, templomok oltárán.
Gazdagsága mérhetetlen.
Fellegvára, palotája
Édeni kert közepében
Annyi, hogy se szere száma.
Ott az arany, ékszer, gyöngysor,
A sok gyémánt szemfényvesztőn
Úgy hever, mint jó terméskor
A vadalma, tilos erdőn.
Ott a koronák csoportja,
Bűvös fényt lövellve szerte.
Ha tizenkét feje volna,
Jutna egy-egy mindegyikre.
Látva ezt, fájón, merengőn
Hajh mi sokan elgondolják:
Van bizony, van itt e földön –
Nem mese a tündérország.
S ennyi kincsnek, földi jónak,
Dicsőségnek öröklője,
– Ó, csodája szörnyű sorsnak!
Halva fekszik ím, megölve.
Halva fekszik a királyfi;
Öngolyója fúrja testét.
Népek vándorolnak látni,
Hogy valóban elhihessék.
Ó, csak jertek is, csak jertek,
Nézzétek meg e koporsót,
Dús, szegény, aggastyán, gyermek,
Világbölcsek és tudósok;
Megtanulni, megkönnyezni,
Hogy mi hát e földi élet?!
Van-e sír, hol dics, fény, ennyi
Összeomlott, semmivé lett?
S jertek ide sorba mind ti,
A haláltól kik irtóztok,

És aztán nevessétek ki
E kimerült vén birkózót,
Aki itten eljátszotta
Legmerészebb mutatványát;
Kinek eztán a kunyhókba
Hanyatlását csak kacagják…
Nézzetek e hamvvederre
És ha jön a végső óra,
Jusson e kép eszetekbe
S haljatok meg mosolyogva…
II
Egy nagy név, utána pontnak
Egy golyó, és ezzel vége.
Ennyi áll majd írva rólad
A történetek könyvébe.
De azért nem léssz feledve.
Csak dohos sírbolt a könyvtár.
Múmiát rejt pergamenje.
Szebb, dicsőbb sor, ami rád vár.
Hogy kifosztva egy félszázad,
Hadd sirassa a történet
Veszteségét a világnak –
De te örvendj a cserének.
Szárnyain tündérregének
Neved a földet bejárja.
Rólad zúg majd a szeleknek
Méla bánatos hárfája.
Költők énekelnek rólad
Versenyezve váltig, dalban,
S akit emleget dalnok-lant,
Az igazi halhatatlan.
Boltozatos titkos erdő
Halkan csörrenő patakja
Zengedez majd rejtelmedről
Szaggatott hangon, zokogva.
Arató lányok, legények
Hazamenve éjszakára,
Adogatják át regényed
Unokáról unokákra,
Mialatt a nyári égen
Hallgatózó csillagoknak
Reszketeg szelíd fényében;
Nagy, nehéz könnyek ragyognak.
Várak omlanak, bedőlnek
Koronás fejek kriptái;
A rege még szól felőled:
“Egyszer volt egy szép királyfi,
Kinek ágyát rózsakelyhek
S liliomokból vetették;
Kinek oly korán meg kellett
Halni, mert nagyon szerették”…
A vadászkastély helyén álló épület a magasból:

Gárdonyi Géza:
Rudolf trónörökös

A trónörökös szívesen járt a bécsi heurigekbe

Pongrác a Burgban
– Mikor Rudolf meghalt, – beszélte Pongrác, – bezzeg a cigányok könnyezve sajnálták.
Mert épp az előtte való együtt-voltunkban kértem tűle valamit, osztán azt mondta rá:
– Ne kérj tűlem Laji semmit, mert egyebet, mint pénzt, nem adhatok. Hanem ha majd király leszek, akkor ne búsulj…
Mikor mán kisírtuk magunkat, aszondom a cigányoknak:
– Kell valamit tennünk, de mit?
Hosszan tanácskoztunk. Végre is abban egyesültünk meg, hogy koszorút viszünk fel a koporsójára.
Eleinte úgy volt, hogy az egész banda felutazik, de aztán az útiköltségre való gondolkodásbúl magamra maradtam.
Hát fogtam a szép koszorút, vonatra ültem vele. Mikor elérkeztem vele Bécsbe, kocsira ültem: egyenesen a Burgba hajtattam.
Jó későcskén volt már a délutáni idő. A folyosók már homályzottak. De ismertem a járást. Úgy ismerem én a Burgot, akár a tenyeremet.
Ahogy végigmegyek egy hosszú folyosón, kinyílik oldalt egy kisajtó és kilép onnan Ferenc József őfelsége. A korona a fejibe; a nadrágszíj a nyakába.
Mingyárt megismertem.
De ő is.
Csak a nyakamba borult, osztán aszongya:
– Nekünk megesett Laji! Én a fiamat vesztettem el, te pedig a legkedvesebb barátodat.
Pongrác nótái.
Hogyan került a magyar muzsika a Burgba?
Valamelyik Gelsei Guttmann lakodalmat tartott Bécsben, s felvitte a Pongrác bandáját. A cigányok erdélyi urakkal találkoztak odafenn a Práterben, s ezek a jó bandát Rudolfnak a figyelmébe ajánlották.
Rudolf már akkor ismerte a cigányzenét, s kapott az alkalmon, hogy a Burgban is bemutassa.
A cigányok a Burg ebédlőjének a karzatán négy nap egymásután muzsikáltak az ebédnél a királyi családnak. A harmadik napon Rudolf szóba állt a cigányokkal, s azt mondta Pongrácnak, hogy két köszöntőt fog mondani az asztalnál. Az elsőt az édesanyjára; erre a cigányok a Gotterhaltét zendítsék meg; – a másodikat a feleségére; erre a Rákóci szóljon, de olyan tűzzel, aminővel csak tudják.
Így is történt.
A cigányok mindennap a Nincsen annyi tenger csillag nótával kezdték a zenét, s utána valami frisset játszottak, amelynek a cigányok közt Pityegős csárdás a neve.
A negyedik napon maga a király is huzatott velök egy nótát, mégpedig ezt:
Uram, uram, bíró uram, adja ki a stb.
Vajjon honnan tudta ezt a nótát a király?
A görgényi napokból.
A kolozsvári öreg Pongrác a legnagyobb fejű cigány Magyarországon. Ő volt Rudolfnak a kedves cigánya. (Tőle származik az Egy cigány – egy király mondás is, őtőle magától hallottam.)
Talán érdemes a följegyzésre, mert azt jellemzi, hogy mennyire velünk érzett a királyfi, mikor a zenénél fölmelegedett, s a társaság is bizalmas volt, Rudolf odaszólt Pongrácnak:
– Mit is izent az öreg?
És ekkor a cigány tudta már, hogy azt a nótát kell húznia, amelyik ezelőtt ötven esztendővel (1848) annyi sok ezer magyart mozdított a csatatérre.
Hát azt vajon hányan tudják, hogy mi volt rávésve belülről a Rudolf karikagyűrűjére?
Ez a mondat: Isten áldd meg a magyart!

Ady Endre: Blaháné

Krúdy Gyula: Koronázás

Ferenc József fiatalkorában vörösesszőke volt, és általában kisebb arca volt, mint a legtöbb Habsburgnak, aki a múlt idők messziségéből manapság is dupla arcával kér magának protenciót. A Lipótok és Ferdinándok a történelmi arcképeken már arcukban is hatalmasabbak közönséges emberfiánál. Ellenben Ferenc Józsefnek normális, így habsburgi szempontból kisebb arca volt, mint amellyel egy nagy birodalom minden méltóságát kifejezni lehetne. Ki volt az a nevezetes udvari fodrász, aki az úgynevezett császárszakállt kifundálta, annak felkutatását rábízom a szakemberekre. (Én szép, komoly, Batthyány Lajos szakállú magyar emberek között nőttem fel; soha se tudtam lelkesedni a császárszakállért.)
Csak annyi bizonyos, hogy a vörösesszőke fiatalember, aki az ötvenes évek elején négylovas hintón vágtat végig az Alföldön, hogy kitanulmányozza a muszka vassal letiport országát, az akkori emberek emlékezése szerint ritkás, alig látható oldalszakállt és apró bajuszkát visel; míg az a férfiú, aki Szent István vállas palástjában térdepel az esztergomi hercegprímás előtt, hogy az Magyarország apostoli királyává koronázza, az akkori emlékek szerint tömött, de nem túl hosszú, barna pofaszakállt visel. Ez az újmódi szakállviselet leend a következő farsangon közbámulat tárgya a pesti Iparosok Bálján, ahol Andrássy Gyula forgatja a pesti polgárasszonyokat, és a Redout előtt várakozó udvari fogatok lakájain és kocsisain már a künnszorult misera plebs is tanulmányozhatja az új szakálldivatot. Nem is terjed darab ideig tovább a divat az udvari környezetnél, a rokonságnál és a cselédségnél, de minduntalan édesebb lesz az az udvari levegő, amelyet a bécsi Hofburgból vagy a budai várkastélyból sodorgat a szél Magyarország felé. Erzsébet királyné nagyban hozzájárul a császári ház pesti népszerűsítéséhez, midőn egy nyarat a városmajori Kochmeister-féle villában tölt köhögős kisgyermekeivel, és a budai Vérmező mentén gyalog teszi meg az utat a Várból a villába, hogy minden asszonyság szemügyre vehesse ruháinak szabását.
Legelőbb persze az asszonyok kezdik utánozni Erzsébet frufruit, testhez álló derekait, hosszú, egyenes szoknyáit. Különösen azok a nők kapják fel az új divatot, akiknek a királynéhoz hasonló termetük van. Karcsúk, magasdadak…
No, ha már asszonyok felejtgetni kezdik a koronázás előtti eseményeket, akkor a papucs alatt tartott férfiaknak se lehet szemükre hányni, hogy mind hosszasabban tanulmányozzák borotválótükrükben mezítelen vagy szőrös arcukat: hogyan is festene fizimiskájukon az új, fejedelmi szakálldivat? Természetesen legelőször azok a férfiak kapják fel az új szakálldivatot, akik 48-ban Kossuth-szakállt, 49-ben Haynau-szakállt is viseltek, majd végigpróbálják minden hivatalfőnök szakállviseletét, hogy végül a koronázás után végérvényesen megállapodjanak ezentúli szakállviseletükben: a Ferenc József-szakállban. A stréberek után mindig igazodni szoktak, mert az emberek érzik, hogy ezek tudják legjobban a dörgést. Öreg katonatisztek, akik szeretnének elhelyezkedni az alakuló honvédség zászlói alatt, hamarosan császárszakállt növesztenek; nemkülönben a nyugdíj felé evező hivatalnokok, akik darab ideig még szolgálni szeretnének a szakálluk révén. Néhány császárszakállasnak sikerül is bizonyos hivatali pozícióra szett tenni, mire aztán megindul a pesti fodorítótermekben, valamint a vidéki officinákban a szakállok átalakításának a művelete. De nem elég gyors a figarók keze, hogy mindenki révbe érkezhessen az új rezsimben. A Kossuth-, Batthyány- és Garibaldi-szakálloknak a nyomát még láthatatlanul is viseli sok megbízhatatlan arc. Ezért aztán némelyek hiába növeltek állukra szép Ferenc József-szakállokat, hivatalhoz nem juthattak.

Könyv Erzsébet királyné 5. (?) gyermekéről.
A regényt angolból fordította: Halászné Várady Ildikó

Krúdy Gyula: Ferenc József bora – részlet (1926)

…De bele kellett nyugodni a hivatalos borászok megállapításába. Ferenc Józsefnek voltak a legrégibb borai a Hegyalján. A kereskedők, akik tengelyen szállítják vala innen a boroshordókat a messze külországok felé (mert a vonaton esetleg megfúrják a tehetetlen hordót), elvitték a nagyvilágba a tokaji bormátrikula hírét. Nem tartozik ugyan pontosabban e történethez, de mégis meg kell említeni a magyar királynak azt a hűtelen hegyaljai kasznárját, aki talán az egyetlen volt Ferenc József összes házi hivatalnokai között, akit csalárdsága miatt becsukatott. Ez pedig akkor történt, amidőn Ferenc József kedvenc leányánál, Mária Valériánál megint családi esemény volt készülőben, és Mária Valéria megkérte felséges apját, hogy gyengesége idejére küldjön neki ama 1820-as tokaji borából, amelyből már előző gyengeségei idejében is kapott ajándékba, bár nem volt karácsony. Az ilyen kívánságot gyorsan szokta elintézni Ferenc József. Repült a kurír a hegyaljai pincébe, utóvégre mit meg nem tenne F. J. jövendőbeli unokája érdekében. A kurír azzal jött vissza a Hegyaljáról, hogy az 1820-as termésből nincs egyetlen üveggel sem, habár az anyakönyv szerint még nyolcvan üveggel kellene lenni. Ferenc József ekkor komolyan megharagudott.
– Azt nem bánom, hogy az én boraimat lopják, mert hiszen arra való – monda Hieronyminek -, de a lányom borából nem engedek lopni.
Ilyenformán megindult a vizsgálat, és Z. királyi kasznárnál akadt meg, akiről egyébként is kiderült, hogy Ferenc József vagyonából sok pénzt elferblizett a nyíregyházi meg a debreceni kaszinóban.
– Azzal nem törődöm – felelt F. J. a magyar belügyminiszternek. – Azt akarom tudni, hogy mit csinált a borokkal!
– Megitta.
– Be kell csukni a gazembert! – válaszolt F. J.
Hát ilyen történetek is fel vannak jegyezve a tokaji borok legendái között.

Gárdonyi Géza: Aranymorzsák – részlet

Liszt Ferenc

Az operának bejáratánál ott ül két szép szobor. (Halálos vétek, hogy nem márványból faragták.) Ha az a két szobor meg tudna mozdulni, bizonyos, hogy hátat fordítana egymásnak.
Liszt Ferenc az egyik.
Erkel a másik.
Sokszor együtt kellett lenniök, de nem szerették egymást. Erkel különösen azért haragudott Lisztre, mert a Rákóczi-indulónak azt a gyönyörű ellenmozgású menetét, amelyik a Liszt átiratában látható, Liszt tőle vette át. Az Angol-királynő fogadóban mutatta Erkel Lisztnek azt a Rákóczi-földolgozást ceruzás kéziratban és hát egyszercsak megjelenik nyomtatásban Liszt hatalmas átirata, de ebben ugyanaz a fölfogás, amelyet ő mutatott a mestemek. Erkel panaszolta ezt nekem a nyolcvanas évek vége felé.
S beszélte többek között azt is:
Mikor Lisztet kinevezték az országos zeneakadémia vezetőjének, egy délelőtt valami dolgom volt nála.
Amint beszélgetünk, megcsendül az előszoba csengője s belép az inas, vendéget jelent:
– Őfensége Mária Valéria főhercegnő. Liszt elképedve néz az ajtóra. Fölugrik. Már nincs ideje, hogy az előszobába fusson a vendég elé, mert ime, az belép. Csak egy udvari hölgy kíséri.
A főhercegnő vidámságtól sugárzó arccal lép a mesterhez és így csicsereg:
– Kedves mester, hallottam, hogy Budapesten van, és annyira megörültem ennek a hirnek, hogy azonnal bejöttem Gödöllőről, csakhogy az ön művészetében gyönyörködhessek. Megteszi-e nekem, hogy játszik valamit?
Liszt, aki egy szót sem tudott magyarul, leírhatatlan zavarral bámult a főhercegnőre, és zavarában nem tudott egyebet tenni, mint azt, hogy a hasán összefonta az ujjait, és a két hüvelykujjával malmozott.
A kísérő hölgy szólalt meg aztán franciául, hogy a főhercegnő mit akar, s így ült a mester a zongorához.
– De, – azt mondja Erkel, – soha még Lisztnek ilyen melege nem volt az életben.

Krúdy Gyula: Mit ebédelt Ferenc József?
Bécsi csonthús legendája

Végre vegyük vizsgálat alá a bécsi csonthúsnak a dolgát, mert még mindig vannak vendéglők Pesten, amelyek különösen tiszteletre méltó múltra tekinthetnek vissza. Vannak vasúti állomások, különösen az ország nyugati határa felé vivő úton, ahol a restaurációban, az állomási vendéglőben, amelyeknek étlapján délidőben a szokásosnál nagyobb betűkkel szerepel a „bécsi csonthús. …A délelőtti tányérhúsokról most nem beszélünk – írja Krúdy – nagyon elkalandoznánk a témánktól. A bécsi csontos húsokról van szó igazában. Ferenc József az igazi csonthúst szerette, és ette is majdnem élete végnapjáig.” „Ez a hús a Hoffburg beli dolgozószobájában a kihallgatási szünetek között, de Budán, sőt másfelé is (mert eléggé vagyonos ember volt, hogy ezt a luxust megengedhesse magának), többnyire magyar marhából való volt, amelyet Sáborszky és Társa, hajdani híres marhakereskedő- cég liferált a bécsi udvari konyhának. A Hortobágyról, Nyírségből vagy más távoli országrészekből a gyönyörű magyar ökrök megérkeztek a bécsi külvárosba, ahol Sáborszky és Társa emberei várták a szállítmányt, persze felényire apadt a gyalogszerrel hajtott marha kiadóssága, de Ferenc Józsefnek még így is ízlett. A magyar marhának nincs párja a világon.
A szokásos ebédet a bécsi csonthúsát 1-2 óra között fogyasztotta el. „Ferenc József magában ebédelt.” Tehát ette a marhahúst. „Ez a marhakacsa, amelyet bordáival, zöldségeivel, alatta úszó levével tálnyi ecetes tormájával télen, nyáron mellékletül adott és fiatal hagymájával, tegnapi kenyérmellékletével, és még paradicsommártásával nem volt mondható a legszárazabb eledelnek. Az első falatoknak kell megmutatni, érdemes-e a bordák közé beljebb haladni. A legkitűnőbb akkor, ha a színhús remegve, zaftosan és forrón várja megmártását a hideg ecetes tormában vagy a forró paradicsommártásban. Fontosak a különböző zöldségek, tavasszal az új karfiolok, karalábék, répák és kelkáposzták, valamint a fiatal hagymácskák. Igaz, fontos a 3 decinyi fehérbor is.